Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
VIII. Szeged az 1848–49-es szabadságharc alkonyán
VIII SZEGED AZ 1848—49-ES SZABADSÁGHARC ALKONYÁN A katonai helyzet rohamos romlása A kül- és belpolitikai nehézségek érlelődése folytán a szabadságharc drámájának utolsó felvonása következett. A bécsi udvari körök a császári csapatok áprilisi veresége után — bármennyire is kínos lehetett számukra — I. Miklós orosz cártól kértek katonai segélyt. A cár pedig habozás nélkül készen állt a kérés teljesítésére. Ferenc József Varsóban május 21-én — a budai vár magyar kézre kerülése napján — már az orosz beavatkozás módozatait is rögzítette. Az együttvéve 204 ezer főnyi orosz intervenciós sereg Ivan Fjodorovics Paszkevié herceg tábornagy vezérletével június közepén már át is kelt a magyar határon. A cári intervenciós hadsereg július első hetének végére Hatvanig szorította vissza a Dembinski vezette felső-magyarországi hadsereget, mely július 13-án Cegléd—Szolnok körzetében egyesült a Perczel Mór vezetésével itt alakúk tartalék hadtesttel.1 A forradalmakat 1849 nyarára mindenütt leverték. A magyar forradalommal szemben álló kormányok véleményét Palmerston, az angol külügyminiszter az orosz nagykövetnek így foglalta össze: „Végezzenek a lehető leggyorsabban!” Az olasz- országi háború győzelmes befejezésével a császári haderő is erősbödött, amely Julius Freiherr von Haynau táborszernagy főparancsnoksága alatt mintegy 83 ezer emberrel szintén támadásba lendült. Június 28-án Győrnél megverte Görgeyt, mire ő azt jelentette a kormánynak, hogy a fővárost nem fogja tudni megvédeni.2 A 173 ezer főnyi magyar erővel ekkoriban 370 ezer ember állt szemben. Mind a császári, mind az orosz hadak is, teljesen felfegyverezve, és minden szükséges eszközökkel ellátva, messze felülmúlták a magyar hadsereg felkészültségét. A magyar honvédseregnek a továbbiakban minden külső segítség nélkül egyedül kellett birkóznia Európa két legnagyobb, s együttvéve több, mint kétszeres erőfölényben levő hadseregével. A vereségek bekövetkeztéhez nem csekély mértékben járult hozzá a belpolitikai válság is.3 Budavár visszafoglalása után a Debrecenben ülésező kormány és az országgyűlés visszaköltözött Pest-Budára. A cári sereg betörése azonban elmélyítette a válságot, s megindította kifejlődését. „Június utolsó napjaiban — írja Vukovics Sebő emlékirataiban — helyzetünk ingadozásnak indult, mely végsüllyedésünkkel végződött”.4 A cári intervenció felkészületlenül érte a magyar forradalom vezetőit nemcsak katonai tekintetben, hanem a nemzetiségi kérdés rendezetlensége terén is. Eredménytelenek maradtak azok az erőfeszítések, amelyeket a szembenálló felek leghaladóbb politikusai kifejtettek. 1849 tavasza a magyar—délszláv viszonyban sem hozott gyökeres fordulatot. A kiegyezés egyedül szóba jöhető alapjának ugyanis szerb részről a Vajdaság követelményét állították, amelyet azonban a magyar kormány mereven elutasított.6 129
