Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején - Tanulmányok Csongrád megye történetéből 11. (Szeged, 1987)
IV. A fegyveres harc 1848 nyarán
A nemzetőrség szervezésének egyik legsúlyosabb gondját a fegyverek beszerzése jelentette. A szegedi nemzetőrségnek kezdetben egyáltalán nem volt rendes fegyverzete; összesen mintegy 500 darab szuronyos puskával rendelkezett, amit az egyenruhás polgári őrseregtől vett át. Ez még a helyi szolgálat ellátására is kevésnek bizonyult. A nemzetőrök megfelelő felfegyverzése a helyi hatóságok feladata és gondja is volt. A városi bizottmány a nemzetőr (és a honvéd) alakulatok fegyvereit és a ruházatot a szegedi kézműveseknél rendelte meg. A városi tanács Tóth Mihály vasárustól 118 darab, Róth kereskedőtől pedig mintegy 100 darab szuronyos lőfegyvert vásárolt. A polgármester a június 19-én tartott közgyűlésen a Kiss István szíjgyártó által az 1500 darab őrseregi puskára készített szíjak kifizetésére 499 forintot utalt ki.128 Mivel a városi tanácsnak a nemzetőrség felfegyverzése ügyében a kormányhoz több ízben tett felterjesztése csekély eredménnyel járt — bár Szeged május elején a kormánytól 1200 fegyvert kapott129 —, ezért júliusban Deiszler György vállalkozótól 1000 darab kaszát vásároltatott, amelyet később a mezei századok használatára engedtek át.130 A földrajzi helyzete folytán katonailag jelentős Szeged 6511 főnyi nemzetőrségének még 1848 szeptemberében is csak 2500 fegyvere volt, mig a többi nemzetőr számára „kiszegzett” kaszát tartottak készenlétben. Szeged azt jelentette, hogy „a szabály szerinti ruházatban eddigelé még úgyszólván semmi sem történt”.131 A nemzetőrök fegyverzetének sokféleségén és minőségén nem szabad fennakadnunk. Ha ideiglenesen is, de meg kellett elégedni a legkülönbözőbb harceszközökkel, amennyiben a hatóságok és a kormány azt akarták, hogy „a nemzetőrség fegyveres testület és alkalmasint karhatalmi feladatokra alkalmazható legyen”.132 A fegyverek beszerzéséhez — a nemzetőrség sorsa és jövője szempontjából — hasonló fontosságú volt a tisztek és a kiképzők biztosítása. Ezt a feladatot részint hadseregbeli tisztek, részint onnan kilépett nemzetőri tisztek végezték. A szegedi nemzetőrség kiképzését a Ferenc Károly főherceg nevét viselő 52. gyalogezred, s a Don Miguel portugál trónkövetelőről elnevezett 39. gyalogezred itt állomásozó zászlóaljának tisztjei és altisztjei végezték. A kiképzés céljára fapuskákat készítettek, amelyekre azután szuronyokat vasaltak fel. „A Szina-telek volt a fő gyakorlótér... Gyakorlatokat tartottak elsőbb fegyver nélkül: fél jobb! fél bal! és egész fordulatokkal, aztán tizedek és századonkénti járás és kanyargásokkal. Ez így tartott hétről hétre”.133 A nemzetőrök riasztása dobszóval és a harangok félreverésével történt. Ekkor minden nemzetőr köteles volt fegyvert, vagy ha ez nem volt, kaszát, vasvillát ragadni, és a közpiacon levő Szabadság-térre sietni, ahol a palánkiak a városháza előtt, a felsővárosiak az Aigner-féle gyógyszertár előtt, a rókusiak a Zsótér—Dercsényi-féle ház előtt, az alsóvárosiak pedig a Szent Háromságnál századokba állva várták be a további rendelkezéseket. A nemzetőrség tehát napról napra mind rendezettebb alakot öltött.134 A délvidéki szerb lázadás hírei hamarosan eljutottak Szegedre is. A polgármester Zenta, Kikinda városok hatóságai, valamint a Vukovics Sebő kormánybiztos által kiküldött futárok útján már június 10-én értesült arról, hogy a szerbek az Újvidékhez közeleső ún. „római sáncok”-ból több ezres tömegben Óbecse felé, Torontál megyében pedig Nagybecskerek felől Kikindára vonulnak. A csajkások nyíltan a felkelőkhöz csatlakoztak, s mindenekelőtt Kikindát akarják elfoglalni, onnan pedig a magyar városok ellen intéznek támadásokat.135 A június 10-i szegedi közgyűlésen felolvasták Torontál megye levelét, amelyből Uzdin, Padina, Antalfalva, Debeljác községek feldúlását, és lakóinak keserves szen61
