Tanulmányok Csongrád megye történetéből 9. (Szeged, 1985)

Herczeg Mihály: Hódmezővásárhely a felszabadulástól a földosztásig

szomszédos területek neve szerepelt, így: „A szövetséges csapatok elérték Gyulamezőt és Gajdospusztát”.

Éjjel sem csöndesedtek el a fegyverek. Ágyúk torkolattüze villant. Éjfél előtt 11 óra tájban légitámadást intéztek a Ráták. A város több pontján bomba robbant. Még Mártély falunak is jutott öt-hat kis légiakna. Ám a csendőrség parancsnoka még ezen az éjszakán is úgy látta, hogy a beígért német erősítéssel néhány nap alatt a határokon túlra lehet szorítani a frontot.

Utolsó napok, utolsó órák...

Magyary-Kossa főispán eltávozása előtt magához hívatta Pákozdy Ferencet, s állítólag arra kérte, hogy vállalja el a város „átadását”. Pákozdy e beszélgetés után a Száraz utcába sietett, Takács Ferenchez, aki itt a baloldal első emberének számított. Tőle is biztosítást kapott: „Nekünk is az a kívsánságunk, hogy te légy a Város, amíg mi is helyünkre léphetünk”. Ezen a beszélgetésen megjelent Karácsonyi Ferenc is, a Szociáldemokrata párt akkori helyi titkára.59

Ugyanakkor a polgármester ismét Katona Ferenc tb. tanácsnok bízta meg a köz- igazgatás vezetésével.

Október 7-én Vásárhelykutas felszabadult. Igen szívhez szólóan emlékezik meg a leventék utolsó csapatának október 7-i elvonulásáról Fejérváry József: „Úgy fél 8 tájban, amikor legnagyobb volt a menekülés, zűrzavar, hosszú embersor kanyarodott el a Zrínyi utcán, nyugat felé. A leventéket vezették, jobban mondva hajtották a menekülésre. Négyes sorokból álló gyemeklegényeket. Éjféltájban úgy verték fel édes álmukból és most mentek, mégpedig dalolva. Ez a dal azonban a szomorúság fáján virágzott ki. Lehettek talán ezren. Kopott ruha, kopott mamusz sokaknak a lábán, némelyiken még az sem. Nézték őket. A kicsi tarkakendős csomagokat, melyekben kevés élelem volt bekötve, hogy majd messzi idegenben legyen számukra madárlátta kenyér. És sok ember ajkán ott élt a kérdés: őszi hervadáskor, falevél hulláskor, szőke Tisza partján mit kerestek ti szegény fiúk? Vagy hát miért mossa könny édesanyátok búcsúcsókját le hamvas arcotokról”... Jórészük bizony megízlelte a hadifogolytáborok keserű kenyerét. A legutolsó levente csapatot, az ún. légo századot (kb 75 fő!) szombaton alkonyattájt vezette el Tóth Károly levente oktató. A városháza déli végénél már elszállításra készítették elő a légvédelmi ágyút, a toronyból is lejöttek már a megfigyelők. A vezetőjük úgy nyilatkozott, hogy ezeket a fiúkat már nem kellene elvinni. Fogjanak botokat a kezükbe és oszoljanak szét a városba „rendfenntartásra”. Ám a leventeoktató hajthatatlan maradt. Kisded csapatával még az éjjel átkelt a Tiszán, s végig gyalogoltatta őket a Dunántúlon, egészen Győrig. (Közben sokan a hulló szilvával, parasztoktól kunyerált ennivalóval táplálták magukat...) Mielőtt elindult a menet, Katona tanácsnok búcsúztatta őket, ilyenformán: „Én itt állok helyt, de ti térjetek vissza győztesen”.60

Katona Ferenc, mint „Hódmezővásárhely thj város közigazgatási vezetője” október 7-én kisebb-nagyobb ügyekben intézkedett. Az itt maradt tisztviselők és alkalmazottak részére a közellátás készletéből szalámit, kolbászt, szalonnát, osztott ki.61 A rendkívüli viszonyokra tekintettel úgy a házipénztár, mint az adópénztár élére pénztárnokot, ellenőrt nevezett ki. A közellátási hivatal vezetőjét felmentette

PÁKOZDIV i. m.

110 Jelencsik Sándor megyei könyvtárigazgató (Pápa) szóbeli közlése. 81 CsmL Hf 38/1944. ein—2168/1944. ein.

19