Tanulmányok Csongrád megye történetéből 9. (Szeged, 1985)
Felletár Béla: Képsoroka koalíciós évek Hódmezővásárhelyének közművelődési életéből 1944 október 8.–1948
dalárda a múlt századi magyaros műdallal együtt, annak jegyében született, és ez valahogy kihatott egész pályafutásukra. Amikor ugyanis a zenei divat, a stílus változott — a harmincas évek második felére — talajukat vesztették. Természetesen nem oszlottak fel nyomtalanul, aktiv tagjai, főként a fiatalabbak, más karokhoz csatlakozva énekeltek tovább. A harmincas években legnagyobb művészi sikereket elért kórus, a Belvárosi Katolikus Vegyeskar volt. Különösen az új magyar muzsika, a kodályi eszmék népszerűsítésében tűnt ki. Most, 1945-ben végleg eltávozik az éléről sikereinek kovácsa, Tóth Lajos karnagy. Az Operaház magánénekese lett. Ideiglenesen Illy Dezső áll a helyére. Ebben az időszakban zajlott le a felszabadulás utáni egyetlen nyilvános, városi szereplése a karnak, a Tornyai Társaság 1947-es Liszt Ferenc Estjén. Ettől az évtől ifjú Janovics István személyében újra lesz kinevezett kántor-karnagya a belvárosi plébániának, ámde az állam és az egyház között kialakuló új viszony következtében a kar világi közművelődési szerepet többé nem játszik. Az ötvenes évek végére valamennyi régi vásárhelyi karral egyetemben ők ^megszűnnek. Helyi énekeseink köre több az ostrom, az éhezés elől városunkba menekült neves operaénekessel bővült. Hallhatta a közönség Eyssen Irén, Frigyessy Tibor, Mehler Hella hangját. Jóval nagyobb közönséget vonzott, amikor a magyar nóta országos nevű (helyi származású) csillagai Orbán Sándor és Mindszenti (Misán) István, a hosszú szünet után először itthon pódiumra léptek. Az énekszónál maradva fel kell jegyeznünk, hogy a harmincas évek nagy népdalkultuszának háború utáni első fecskéje a RKIE októberben rendezett nyilvános magyar népdal estje volt. Az év zeneéletének tengelyében továbbra is az egymással nemes versengést kibontakoztató két zenekar, a Textilipari Szakszervezet Szalon- és Kamara zenekara, és a Filharmonikus (máskor Szimfonikusnak nevezett) Zenekar állt. Repertoárjuk Erkel-, Mozart-nyitányokkal, Wagner-operarészlettel bővült. A rendkívüli jelenségre, hogy a háború még véget sem ért, a fél ország romokban hever, és ebben a városban két zenekar muzsikál, dolgozik a lelkek újjáépítésén, — a tudósító szerit — „az angol és az orosz rádió” is felfigyelt, reflektált. Jelentős eseménye felszabadulás utáni zenei mozgalmainknak Szabó András zongoraművész, volt (és leendő) zeneiskolaigazgató hazatérése, illetőleg 1945 áprilisi első fellépése. Ő 1942-ben került a város zenei életének az élére és mindvégig — amíg tehette — nagy energiával, megalkuvás nélküli színvonaligénnyel küzdött annak felvirágoztatásáért. Helyi zenetörténetünk egyetlen olyan alakja, aki vásárhelyi lakos maradt, és mint ilyen ismételten, mondhatni rendszeresen szerepelt Budapesten, nyilvános hangversenyen és a Rádióban. Több közreműködői fellépése után szeptember 29-én ad önálló estet a városháza közgyűlési termében. Műsorán orosz és szovjet szerzők művei szerepelnek, egyebek között Sztravinszkij Petruska- szvitje. Egy nappal korábban járta be a sajtót Bartók Béla halálhíre. Szabó András, akinek az előadói életművében esztétikai világnézetében a XX. századi magyar zeneköltő központi helyet foglalt el, méltó módon rótta le a kegyeletet: a hangverseny legelején néma tiszteletadásra hívta fel a közönséget, majd eljátszotta Bartók Kossuth Szimfóniájának a Gyászinduló tételét.13 Még egy eseményről indokolt megemlékeznünk ezen a helyen. Július 15.-én nagysikerű regős-cserkész néptáncestet rendeztek a Nyári Színkörben. A pesti, szegedi, kecskeméti, csabai és helyi fiatalok, illetőleg vezetőik között ott volt a még la Vásárhely Népe, 1945. október 2. — Szabó András levele Felletár Bélához. 1977. szetember 20. 144
