Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)
Kulcsár Péter : Az 1522-es tizedjegyzék mint történeti forrás
Felkerültek viszont azok, akiket csak foglalkozásuk, megélhetésük jellege mentesített. így azok, akik a tizedet másutt rótták le,15 mert messzi tájon volt szőlőbir- tokuk: 74 név mellett áll a „habet vineas” megjegyzés. Közülük 24 Péterváradon, 21 Karomban, 19 Kamancon, 5 Zalankemenben, 2 Szerlökön bírt szőlőt, tehát a Sze- rémségben, hárman megnevezetlen helyen. Volt továbbá 133 olyan személy, aki juhtenyésztéssel foglalkozott („habet oves”), és a juh nem esett kötelezettség alá. A bor és juh, illetve az ebből származó bevétel a végösszesítésben sem szerepel, ezeket tehát tényleg figyelmen kívül hagyták. Nem tartozik témánk körébe, de fontosnak vélem megemlíteni, hogy a juh tartás, amiről más források szót sem ejtenek, a tizedjegyzék szerint kiemelkedően nagy szerepet játszott. Vass Előd az 1548-as adatokat figyelembe véve országosan is kimagasló juhtenyésztésre következtet,16 akkor ugyanis 69 065 darabot vettek számba, egy háztartásra 187,55 darabos átlag jutott. Ezzel szemben mindössze 172 család ad gabonatizedet (illetve 171, mert a bírót felmentik), a földművelők száma tehát hallatlanul csekély, épp csak meghaladja a 10%-ot. Megjegyzendő, hogy a 133 juhtartó mellett van még 3 másik, aki gabonatizedet ad, vagyis fizetnie kellett a kettős jövedelműnek is, ha egyik jövedelme tizedköteles volt. Ebből pedig az következik, hogy a 133 család kizárólag juhtenyésztésből élt, a 171 családon kívül pedig más még mellékfoglalkozásként sem folytatott földművelést. Ismét Vass Elődre hivatkozom,17 aki szerint 1548-ban a házas családfőknek csak 1/3 része rendelkezett földdel. Jegyzékünkben egyetlen szó sem esik a más forrásokban erősen kiemelt ló- és szarvasmarhatenyésztésről. Igaz, ez is mentes volt a tizedelés alól, de a juhhoz hasonlóan ezt is megemlítették volna, ha valakinek tiszta jövedelme ebből származik. Egyetlen ember sem fizet „sarlópénzt”, ami másutt — különösen a falvakban — jelentős tétel. A zömös többség (1260 fő) az úgynevezett kereszténységpénzt (pecunia christia- nitatis) rótta le készpénzben, mégpedig majdnem mindenki (1254) az országos átlagnak megfelelő 6 dénárt; mindössze hárman akadtak, akiktől csak 4, ketten, akiktől csak 5 dénárt szedtek, 1 ember fizetett 7 dénárt. Ami tehát a jegyzék teljességét illeti, úgy látszik, eleve kihagytak mindenkit, aki a mentességet örökjogon élvezte: az egyháziakat, a birtokos nemeseket, a más vallá- súakat. Felvettek viszont egy szálig mindenkit, aki frissiben szerzett mentességet, vagy azt csak ideiglenesen élvezte jelenlegi pozíciójánál fogva (bíró), szolgálatai fejében (szállásadó), átmenetileg (üres ház), pillanatnyilag űzött foglalkozása következtében (bortermelő, juhtartó), nem feltétlenül örökös szegénységére való tekintettel. Felvettek mindenkit, aki fizetett. „Ibidem” jelöléssel vették fel azokat, akik nem laktak önálló telken, de önálló gazdálkodók lévén önálló családfőnek számítottak, és maguk is fizettek tizedet. Ezek száma mindössze 16: 7 férfi és 9 özvegy. Végeredményben az 1646 tételből üres házat jelöl 2, duplán lakott 16, és van két nemesi ház. A jegyzéken tehát 1626 cívisház, illetve 1636 polgár- és 6 armális nemescsalád szerepel. A teljes lélekszám hozzávetőleges megállapításához Molnár Erik18 a 4,1-es szorzót ajánlja, természetesen általánosságban. Bálint Sándor19 5-ös szorzóval 7500— 8000 lakosról beszél. Reizner20 „6245 illetőleg 8745” lélekkel számol, Szűcs Jenő 15 Vö. 1495. évi. 52. te. 16 I. m. 31. 17 I. m. 29. 18 A magyar társadalom története az Árpádkortól Mohácsig. Bp. 1949. 247. 19 Szeged reneszánsz kori műveltsége. Bp. 1975. 16. 20 I. m. I. 91. 8
