Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)

Kenéz Győző–Szakály Ferenc: A Szegedi Palánk-városrész 1697-es telekkönyve

hogy ily módon megszerezze annak a templomkert melletti boltját (337.), részben pedig, hogy a vele szemben fennálló tartozását kiegyenlítse (103—104.). A harmadikat (102.) — az úgyszintén végrendeletileg rászállott 109-es, 110-es telekhez hasonlóan — áruba bocsátotta.

Ugyancsak a telekforgalom növekedésének irányába hatottak a katolikus egyházi testületek és alapítványok javára tett hagyatkozások is. Vas Kata özvegyasszony telkének (391.) felosztása nem kevesebb, mint öt tulajdonosváltozást eredményezett. Az 1705-ben Kecskeméten elhunyt asszony ingatlanának a fele örökösére, Deák Istvánra szállt, a másik felét pedig az alsóvárosi franciskánusok kapták, akik 1706- ban továbbadták azt Szegedi István városi nótáriusnak. Deák 1709-ben meghalt, részén fele-fele arányban, fivére, illetve ismétcsak a ferences rendház osztozott. De még ugyanazon esztendőben a fivér is elhunyt; a birtokában levő negyedrész, ismétcsak fele-fele arányban, özvegyére, illetve a gyöngyösi katolikus szeretetházra (ispotályra) szállt. Mivel az eredetileg sem túl nagy (6 és 1/2x4 öles) telek ilyképpen hasz- nálhatatlanul aprócska részekre hullott, a résztulajdonosok végül úgy döntöttek, hogy egyben eladják azt Domokos Mátyásnak, aki a ferences rendház szabója volt.

*

Úgy tűnik, hogy a szegedi kamarahivatal 1697-ben nem szedett illetéket a telekhez juttatottaktól, s nagy türelemmel viseltetett azok iránt is, akik nem fogtak építkezéshez a nekik kiosztott területen (Faragó Miho például csak tíz esztendővel a tűzvész után, 1707 májusában kezdett építkezni a 488-as tételszámú telken). A telek- tulajdonosok tulajdonképpen szabadon rendelkeztek a telkükkel; azt gyermekeikre örökíthették, elajándékozhatták, áruba bocsáthatták, elcserélhették egymás közt, sőt — dacára a kiosztott területdarabok kicsinységének — fel is darabolhatták (pl. 89., 236., 389., 391., 445. és 447.), ám minderről idejében értesíteniük kellett a pre- fektúrát, amely a változáshoz jóváhagyását adta s azt bejegyezte a telekkönyvbe. A kurucokhoz álltak, a magvaszakadtak, az elítéltek és az ítélet elől megszököttek (pl. 44., 104., és 146.) telke és háza visszaszállott a királyi fiskusra, tehát visszakerült kamarai kezelésbe; ugyanígy azoké is, akik a vele szemben fennálló adósságaikat nem voltak képesek rendezni (72.). Az ilyen vagy olyan módon kamarai kezelésbe került ingatlanok egynémelyikét a prefektúra tisztiszállássá vagy kvártéllyá alakította (pl. 234—235. és 326.), túlnyomó részüket azonban árverésre bocsátotta (pl. 54. és 76.), és készpénzért eladta az újonnan beköltözötteknek, illetve azoknak a régi lakosoknak, akik valamilyen oknál fogva igényt tartottak rá. Azok, akik egy- egy házat megmentettek a fűztől, vagy akiknek a házát városrendezési okokból le kellett rombolni, ingyen (pl. 156., 165., 252., 441. és 471.) vagy jutányos áron (pl. 205.) részesültek a gazdátlanná vált telkekből.

(Megjegyzendő, hogy a szegedi kommandáns és a prefektúra komoly erőfeszítéseket — s ennek érdekében komoly engedményeket — tett a kurucokhoz álltak visszacsalogatására. Globitz kommandáns már 1704 őszén körlevelet küldött a Duna—Tisza közi településekhez, amelyekben az azokban meghúzódott szegedieket felszólította: térjenek vissza termésük betakarítására.68 Az a tény, hogy a kurucokkal eltávozottak ingatlanjait csak másfél-két esztendővel később, 1705—1706-ban árverezték el, arra mutat, hogy visszatértükben még sokáig reménykedtek. Sőt, még ekkor is lehetővé tették, hogy az elárverezett ingatlant az ő fogalmaik szerint „rebellissé” lett valamelyik hozzátartozója váltsa magához, s ezzel azt a családban tartsa. Szél Geci felsővárosi szőlejét fivére, Mátyás, Baka Imréét fivére, Dömötör, Szegedi

68 Hornyik J. i. m. IV. (Kecskemét, 1862.) 325—327. 1.

57