Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)

Kenéz Győző–Szakály Ferenc: A Szegedi Palánk-városrész 1697-es telekkönyve

Mivel azonban nemegyszer előfordul, hogy bár az illető rác jó magyaros hangzású nevet visel és a telek könyvvezető mégsem utal nemzetiségére, a feladat valójában ennél körültekintőbb eljárást követel meg. Tót Gyurkáról és Tót Gergelyről például (468.) legott megtudjuk, hogy mindketten rácok, Szűcs Mátyásról azonban (17.), már csak amiatt gyanakodhatunk erre, hogy tulajdonostársát Halaburának hívták míg aztán végül a 24-es tételhez fűzött későbbi megjegyzésből az is kiderül, hogy az ő igazi neve is Halabura volt. A 152-es sorszám alatt szereplő Szabó Jakabot és Gábort minden bizonnyal magyarnak minősítenők, ha egy későbbi bejegyzés el nem árulná, hogy Gábor vezetékneve Cserni volt, rokonait pedig Kara Jankónak és Milutinnak hívták. A szép magyar nevű Pap György huszárhadnagyról — aki mellesleg egy magyar özvegyasszonyt vett feleségül (2.) — a telekkönvy mindvégig elhallgatja, hogy ő is délszláv származású volt és eredetileg Cseorja Papnak nevezték.37 38 A Pap Györggyé változott Cseorja példája arra figyelmeztet, hogy éppen a két meghatározó etnikum — a magyar és a rác — tökéletes szétválasztására nemigen lehet reményünk. Ilyenformán az alábbi nemzetiségi indexszámok csak tájékoztató jellegűnek tekinthetők.

Bár nem kétséges, hogy néhány rácot, magyar hangzású neve alapján, „átminősítettünk”, a délszláv elem aránya így is mintegy 8%-kal meghaladja a magyarét. Ez tökéletesen megfelel a várakozásunknak, hiszen a topográfiai fejtegetésekből már fentebb kitűnt, hogy a Palánkban csak görögkeleti pap (Rác Bujo: 206.) és templom (353.; templomszolga: 354). — és mellette vagy benne görögkeleti egyházi iskola (tanítóját — igaz, később — a 140-ts teleknél említik) működött. A telekkönyvben szereplő rácok túlnyomó többsége nem a Csernovics Arzénnal hazánkba telepedett szerbiai rácok közül szakadt Szegedre, hanem a környékbeli, valamint a Marosmenti és az ekkor még török uralom alatt levő Temes-közi szerb telepekről származott. Helynévből képzett „családnevükből” megállapítható, hogy a legtöbben Aradról költöztek ide („Aradjanin”, „Aradia”, „Arada”), sőt érdekes módon olyan telektulajdonost is találunk, aki ekkortájt is Aradon szolgált hajdúként (150., 151.,

397. és 445.). Lippaiak („Lipovacz”, „Lippai”) nyolcán, Csanádiak („Csonadi”) hatan, temesváriak („Tömösváry”, Tömösvaracz”) négyen voltak. Egy-két „szegedi” rác a közeli Martonosról, Csongrádról, Baracsról, Zomborról, Szántóról („Santoravicz”), Boszitáról („Boszitovacz”), Bersanovoról („Bersanovacz”) és Fellakról, a távolabbi Péterváradról („Péterváradi”, „Varadjanin”) és Belgrádból származott. Egyedül a „Jalinacz”—„Gyalinacz” név utal szerbiai, jallai eredetre.

A magyar lakosság javarésze, úgy tűnik, a tősgyökeres szegediek közül verbuválódott; a telekkönyvben sorra felfedezhetjük a török uralom végén főbíróságot, bíróságot vagy tanácsosságot viselő alsó- és felsővárosi polgárcsaládok leszármazottjait: Danyi Istvánt (93.), Cseperke Mátét (94.), Móra Ferencet (130.), Szegi Mihályt f 188.), Hódi Mihályt (175.), Babarczi Gergelyt és Jánost (231.), Négyökrű Istókot (238.) és az özvegy Vas Kata asszonyt (391.).38 Mivel a törökök magyar nem tűrtek meg a Palánkban, most, a felszabadulás után láthatólag siettek helyet szerezni maguknak a város természetes központjában is.

A németséget — a kamarai és a katonai hivatalok tisztviselői, valamint a tisztikar mellett — 1697-ben mindössze négy család képviselte. Bár Schlick néhány héttel korábban még a cigányok kiűzését követelte, a tűzvész után három cigánycsaládnak is osztottak telket a Palánkban; egyikük, Kokas Péter (494.) az Alsó- vagy Felső37 Reizner J. i. m. I. 202. 1.

38 Szakály F. i. m. 699—701. 1.

43