Tanulmányok Csongrád megye történetéből 8. (Szeged, 1984)
Tóth Ede: Szeged város népképviselete az országgyűlésben 1860–1918
senyképesek, amelyek Magyarországon található nyersanyag feldolgozását teszik lehetővé, amelyek ipari ágazatokat fejlesztenek ki a mezőgazdasági termelés fellendítésére. Ezért ajánlotta az exportképes magyar kötélgyártás nyersanyagellátását hátráltató, mert hiányzó kenderfeldolgozási technológia meghonosítását. A kender- áztatás hagyományos módja közegészségügyi szempontból és munkaegészségügyi szempontból is az ipari feldolgozás nyersanyagellátásának gátat szabott. Bírálta a kormány boripari politikáját is, amely helyesen Budapesten állami mintapincét szervezett, de a tömegbortermelést az Alföldön háttéri mezőgazdasági termelésként nem szervezi energikusan. A filoxéra terjedése ellen nem tesz kielégítő ellenrendszabályokat. A húsipar exportképességét a marhatenyésztés fajtaazonosságának nem kellő szorgalmazása korlátozza.13 A 80-as években Magyarországon a ipari fejlődés új jelenségei, nevezetesen a monopolista szervezetek kialakulásának hatása az ipari fejlődésre is jelentkezni kezdtek, amelyek óhatatlanul az ipari ágazatokban kényszertársulásokhoz vezettek. A nagyipari szervezetek fokozták versenyképességüket a közép- és kisiparral szemben. A kormány és tőkés vállalkozó csoportok kísérleteket tettek a közép-és kisipar szervezettségének fokozására is. Ennek társadalmi hatása és következményei azonban ellentmondásosan jelentkeztek. Herman a kormánykörökben az iparszabadság- tóli félelem megerősödését vélte felismerni. Németországban ilyennek látta a Schulze— Delitsch-mozgalmat, amely szerinte munkaműhelyeivel a céhek visszaállításához vezet modernizált formában. Herman szerint a kézműiparosok szervezésével Magyar- országon elsősorban konzervatív arisztokrata körök kezdtek el foglalkozni az 1867. évi kiegyezés előtt. Az arisztokrácia a kiegyezés elfogadtatására használta fel ezt az agitációt. A 80-as években ismét kísérletek vannak specifikus kézműipari szervezetek létesítésére. Herman véleménye szerint a modern iparegyesületnek nem az elkülönülést kellene szolgálnia, hanem a rokonszakmákat kellene tömörítenie, pl. a díszítőipari szakmákat: a bőr-, fém-, textilfeldolgozó ágazatokat kellene egy társulásba tömöríteni, hogy ezáltal az anyagbeszerzés, piaci elhelyezés közös gondjait, a műbírálat és szakmai minősítés, továbbá a szakmai érdekvédelem ügyét, továbbá a szakmák közötti együttműködés termelési formáit előnyösen kialakíthassák.14 Az Iparmúzeum létesítését és fejlesztését az ellenzék is helyeselte. A fejlesztés irányát azonban kifogásolta. Elsősorban az iparmúzeum történeti gyűjtemény jellegével szemben, a gyakorlati ipari tevékenységet segítő funkciójának fejlesztését szorgalmazták. Herman Ottó javasolta a kormánynak, amennyiben az Iparmúzeumot történeti gyűjteménynek tekinti, létesítsenek Technológiai Múzeumot ilyen jelleggel, hiszen a kormány 1872 óta ennek szervezésével Ráth Károlyt meg is bízta, de nem kapott kellő támogatást.15 1884-ben került sor az ipartörvény revíziójára. A kormány által beterjesztett törvényjavaslat általános vitáján az iparpolitika alapkérdéseiben éles összeütközés volt a kormánypárt és ellenzék között. Most már az iparosok maguk is szorgalmazták az ipartestületek alapítását és az ipari szakképzés fejlesztését. Andrássy Tivadar és több arisztokrata iparpolitikus ugyan nem ellenezte ezeket a törekvéseket, de nem hitt abban, hogy ezzel az iparfejlődés nehézségein segíteni lehetne, az ipari munkásság iskoláztatásának politikai következményeitől féltek. Velük szemben Herman az iparpolitika legfőbb problémájának Magyarország pénzügyi, vámügyi önállótlanságát jelölte meg. Tisza Kálmán miniszterelnök szerint 198 13 OKN 1881. IV. 65. 14 OKN 1881. Vili. 162. 15 OKN 1881. VIII. 251.
