Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Petrovics István: A szegedi vár korai történetéhez
rése és az érdekében fellépő Gentilis pápai legátus működése a korona átadására késztette László vajdát. 1310. április 8-án Szegeden kiadott oklevelében László ígéretet tett a Szentkorona visszaszolgáltatására, valamint bizonyos javaknak és területeknek a király számára történő átengedésére.26 Ez azonban nem érinthette a szegedi várat, amely Kán László halálát követően is az erdélyi vajdák igazgatása alatt maradhatott. Megerősíti ezt a feltevést egy 1329-ből származó oklevél, amelyből megtudjuk, hogy egy birtok peres ügyében Nagymartoni Pál országbíró mellett bírótársként szerepelt Szécsényi Tamás erdélyi vajda szegedi alvárnagya.27 Ezen adat alapján joggal vonható le az a következtetés, hogy a várnagyságot abban az időben az Anjou-kor egyik kiemelkedő alakja, Szécsényi Tamás viselhette, aki 1321 és 1342 között látta el Erdélyben a vajdai funkciót.28 A vár történetének következő fordulópontjáról egy 1338- ban, Károly Róbert magyar király, valamint János cseh király és annak fiai, Károly morva őrgróf és János karantán herceg között létrejött szerződés tudósít. Ez a szerződés többek között azt tartalmazta, hogy Károly Róbert elsőszülött fia, Lajos feleségül veszi luxemburgi Árion Károly morva őrgrófnak és cseh trónörökösnek Valois Blankától született leányát, Margitot. Károly morva őrgróf 10 ezer márka hozományt adott Margitnak. Ezzel szemben a magyar király 25 ezer márkát utalt ki Margitnak jegyajándékként, amely összeg fejében megígérte, hogy a szegedi és becsei királyi várakat, azok minden tartozékával és jogával leköti és átadja Margitnak.29 A szegedi várat tehát elzálogosították Margitnak, akiért Lajos 1338 őszén Brnóba utazott.30 Az ősi morva városban tartott eljegyzés után Lajos és kísérete Margitot Visegrádra hozta, hogy jegyese megtanulja a magyar nyelvet és szokásokat.31 Margit 1349-ben bekövetkezett halála után a vár újra a király kezére került, s a század derekától az uralkodó hűemberei töltötték be a castellanusi posztot. A 14. század végén ismét az erdélyi vajda gyakorol hatott felügyeletet a szegedi vár felett, amelynek 1394/95-ben működő várnagya, Sóji Bertalan mester diák,32 Szécsényi Frank erdélyi vajda embere volt.33 1403-ban Nápolyi László, akit ebben az évben választottak Magyarország királyává a Zsigmonddal szembeforduló mágnások, Szeri Pósa István fia György szolgálatai elismeréséül neki és testvérének, Istvánnak valamint unoka- testvéreinek, Péternek és Györgynek adta új adományul a szegedi királyi várat annak minden tartozékával.34 Az események hátterében az állt, hogy a Zsigmond politikájával elégedetlen, vagyonukat és befolyásukat féltő mágnások Garai Miklós 140226 US I. 295—296. 27 Magyar Országos Levéltár, Diplomatikai Levéltár Filmtára (továbbiakban: Df.) 266 365. 28 Wertner Mór: Adalékok a XIV. századbeli magyar világi archontologiához. Történelmi Tár 1907. 177. 29 Cod. dipl. Mór. VII. 135—137. A castrum elzálogosításával kapcsolatos szerződésről Reizner Jánosnak is tudomása volt, de ő munkájában tévesen közölte az összeg értékét — tudniillik 25 ezer márka helyett csak 15 ezerről tett említést — s az egyik elzálogosított vár nevét is. Reizner az oklevél egyértelmű szövege ellenére (Hazinis alio nomine Beche nominatum — ma Növi Becej, Jugoszlávia) Becskereket jelölte meg a másik, Margit részére lekötött várként (Reizner: Szeged I. 47.). 30 Hóman Bálint—Szekfü Gyula: Magyar történet. 2. kiadás. II. Bp. 1936. 156. 31 A középkori Magyarországon ugyanis az volt a szokás, hogy az eljegyzés után a menyasszony vőlegénye családjához költözött, s ott nevelkedett tovább. L. Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Történeti Statisztikai Évkönyvek. Bp. 1970. 83. 32 Zsigmondkori Oklevéltár. I—II. Összeállította Mályusz Elemér. Bp. 1951—1958. továbbiakban Zs.) I. 3334. sz.; Zs. II/2. 5916. sz. 33 Zs. I. 4394. sz. Erre 1. még: Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387—1437). (Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 83.) Bp. 1977. 154.; Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Bp. 1976. 194. 34 Zs. II/l. 2587. sz., 2592. sz. 57
