Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Vass Előd: A szegedi náhije 1553–1554. évi török adóösszeírása
lajdonának, hanem a szultán tulajdonaként kezelték. Ez a kezelés pedig négyféle felosztásban folyt (toprak taksimi).6 Az első kategóriába tartozó kincstári földek (arazi-i emirijje) fogalmába mindazokat vették fel, amelyek a városokban és falvakban fél török holdat (döniim) nem haladták meg, de belső lakótelekként (arsa) használatosak. A falvak és városok határában a telki állományhoz (tetimme-i sükna) tartozó telkek, amelyek a fél török holdat (dönüm) meghaladták. Azonban a rendelkezések szerint, a városok és falvak határában minden megművelt terület, még az újonnan feltört földek is, amelyek tized adót nem is fizettek, a kincstári földekhez tartozik. A kincstári földekből a szultán által egy-egy személynek szabad birtok (műik) adományozható, pl. hasz-, zeamet-, vagy tímár-birtok formájában. A kiosztásra kerülő földek kétfélék lehetnek; 1. ha mohamedán műveli, akkor „tizedköteles ingatlan” (arazi-i ösrije); 2. ha pedig a mohamedán hitharc során győzelmes háborúban szerezték meg, s a keresztény földműves birtokában hagyták, akkor „harácsköte- les ingatlan” (arazi-i haradzsijje).7 Az utóbbi helyzet fordult elő a szegedi szandzsák területén is, amikor Szeged város lakótelkeit, vagy a környező falvak lakótelkeit a törökök adójegyzékbe, defterbe összeírták. A Magyarországon egységes jövedelmi kategóriaként alkalmazott 300 akcse török cenzus, mintegy 6 magyar forintot ért. Hogy miért pontosan ennyit vetettek ki általános cenzusként, feltételezzük, azért mivel 1544—45 körül, amikor az első összeírásokat felvették átlagosan egy ökör ára volt ennyi.8 Viszont lehetőség szerint az adófizetés mértékének megállapításakor, az egy lakótelken élő háztartás fejével, aki egy török „hane” adóegységet jelentett, a korábbi magyar királyok hadiadójának (subsidium) megfelelő forintot, vagyis annak megfelelő 50 török akcsét fizették meg.9 A két fogalmat egymással összevetve, tehát a fenti vagyoni cenzus fogalmába kerülő háztartások fejét írták össze, s a korábbi magyar adózásból vett mértékű adóztatásra kötelezték. A gyakorlatban tehát az összeíráskor az adófizetés képességére a defterbe a legalább egy házhellyel és egy ökörrel rendelkező házas zsellért vették fel. A telkes paraszti háztartások teljes egészükben képviselték az adóképességet, s őket minden esetben felvették, illetve összeírták. Ugyanakkor a szegedi szandzsák 1548. évi ka- nunnaméjában is olvashatjuk, hogy: „...ha egy házban 3—4 testvér, vagy ennél több lenne és az említett testvérek mindegyike külön-külön 300 akcse (vagyis 6 magyar Ft) értékű vagyonnal rendelkezik, mindegyikük 50—50 akcse harácsot adjon...”.10 A gyakorlatban, tehát a zselléreknél ha egy házhelyen több lakóházban külön háztartásként mindegyikük rendelkezett egy-egy ökörrel, vagy más azonos értékű vagyonnal azok külön-külön adóztak. Ezt az adózást függetlenül attól, hogy esetlegesen szántóművelést nem folytattak, fizetniük kellett. Az adóképesség fogalma azonban valamilyen földingatlan birtoklását is feltételezte. Ezt az 1553—1554. évi fejadóösszeírás Szeged városi adófizetőinek névjegyzékében is tapasztalhatjuk, mivel olyan adófizetők neve fölé is beírták: „testvére helyén”, akik ekkor adómentességet élveztek, valószínűleg az új telepesek jogán. A „hely” (dzsaj) fogalma ebben az esetben a lakótelket jelöli. így a közlésre került összeírásunk nemcsak adójegyzék, hanem földkataszter is, vagyis a török kincstári földek kataszterét őrzi. Szeged város területén összeírtak feltételezésünk szerint házas családfők, s egy6 Albayrak, Sadik, Budin kanunnamesi ve osmanli toprak meselesi, Istanbul 1973, pp. 61—64. 7 Uo. 65—66. 8 Solymosi László, Nagybajom története a honfoglalástól a feudalizmus végéig, Kaposvár 1979, 147 1., említi 1545-ben a hat forintos ökörárat. 9 Káldy-Nagy Gyula, i. m. 24—25 1. 10 Vass Előd, i. m. 34 1. 69
