Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)

Petrovics István: A szegedi vár korai történetéhez

1459. évi oklevele — igen általános megfogalmazásban — csupán arról tudósít, hogy az uralkodó az óbudai apácák fenti birtokain eló' népeit felmenti a királyi seregeinek beszállásolásától, a táborozási terhek viselésétől és a várak fenntartásával járó szolgáltatások alól. A diploma a szegedi várról említést sem tesz, abban csak a szegedi várnagyok szerepelnek, akik egyben Csongrád megye ispáni illetve alispáni tisztét is betöltötték, s az oklevélben foglaltak betartására ez utóbbi funkciójuk miatt szólította fel ó'ket az uralkodó.102 Nem tarthatjuk számon a szegedi vár javadalmai között Tápét és a Vártó nevezetű halastavat sem, mivel IV. Béla 1247. évi oklevele egyértelműen arról tanúskodik, hogy ezeket a király nem a várnépeknek, hanem a szegedi hospeseknek adta.103

A vár, illetve a várnagyok politikai szerepének megítélésére viszonylag „bő” forrásanyag alapján tehetünk kísérletet. Az ezzel kapcsolatosan fennmaradt oklevelek statisztikai megoszlása a következő: négy a castellanusok birtokügyeiről,104 három az általuk elkövetett hatalmaskodásról,105 kettő határjáráson és határvitában való részvételükről,106 kettő a megyei szolgabírákkal együtt végzett bíráskodásukról,107 egy-egy pedig katonai, diplomáciai, valamint felügyeleti tevékenységükről tudósít;108 egy pedig annak emlékét őrzi, hogy az országbíró mellett ítélőmesterként szerepelt egy alvárnagy.109 A fent jelzett kérdés vizsgálatánál azonban az említett diplomáknak csak egy része vehető számításba, mivel kútfőink rávilágítanak arra, hogy Sóji Bertalan és Bátori Bereck fia Miklós nem kimondottan szegedi várnagyi szolgálataikért részesültek birtokadományban, a határjáráson megjelent Némethnek mondott János és Hédervári Miklós fia Miklós sem castellanusi tisztéből adódóan intézkedett a Szegedtől nagy távolságra fekvő birtokokon, hanem mint a király embere, s ugyancsak az uralkodó külön megbízásából járt el Dénes fia Pál mester, amikor a bujáki vár alatt szétverte Ibur fia István csapatát, valamint Sándor fia János, aki I. Lajos követeként Velencében fegyverszünet megkötéséről tárgyalt. Az 1329-ben szereplő szegedi vicecastellanus sem annyira tisztsége, mint inkább ura, Szécsényi Tamás erdélyi vajda megbízása következtében jelenhetett meg az udvarbíró kúriájában. Egyértelműen a szegedi várnagynak szólt viszont Károly Róbert 1321. évi oklevele, amelyben a király megbízta Dénes fia Pál mestert, hogy járjon el a Csanád megyei Béb és Halászmorotva birtokokra települni szándékozók ügyében. Ezt az intézkedést az indokolhatja, hogy Csanád megyében a 14. század elején nem volt királyi vár, s így az uralkodó parancsának végrehajtásával célszerűnek látta a közelben székelő szegedi várnagyot megbízni. A megyei ügyekben intézkedő castellanusok működése a szegedi várnagyi tisztség és a Csongrád megyei ispáni funkció kapcsolatának kérdéséhez vezet el. Mivel a szegedi királyi castrum a tatárjárást megelőzően ispánsági központként működő csongrádi vár szerepkörét vette át, s a megye egyetlen vára volt, már a régebbi szak- irodalomban is találkozunk olyan nézettel, amely a castellanusi és az ispáni funkciók

102 Gyárfás: i. m. 641—642. Keresztárral kapcsolatos álláspontunk tehát némileg eltér Reiznerétől. Vastorokkal, illetve Adorjánnal kapcsolatos nézetünk pedig kimondottan ellentétes Reizner felfogásával, mivel ő mindhárom helységet egyértelműen a szegedi vár tartozékai közé sorolta (Reizner: i. m. I. 48.). Reiznernek Vastorokra és Adorjánra vonatkozó nézetét egyébként már Czimer Károly is bírálta (Czimer Károly: Szeged monographiája. Lenyomat a Budapesti Szemle 1901. évf. 292 és 293. számából. Szeged 1901. 18—19.).

103 Reizner: Szeged IV. 3. Reizner Tápét és Vártót a szegedi vár javadalmai közé sorolta (Reizner: Szeged I. 47.).

104 Dl. 30 008., 30 011.; Károlyi oki. 1. 175—176; Zs. I. 3334. sz.; Zs. TI/2. 5916. sz.

105 Petrovics: Oklevelek 62.; Dl. 92 444.; Zichy O VIII. 173—174.

106 AO VII. 231—236., AO VII. 534—538.

107 Dl. 91 560., Dl. 91 784.

108 Győri tört. rég. fűz. III. 365—366; DE II. 303.; Gyárfás: i. m. 508—509.

109 Df. 266 365.

65