Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Eperjessy Géza: A kézművesipar Szegeden az 1848 előtti évtizedekben
jelöltből 4 iparos és 7 „gazda”, az Alsóvárosban pedig 1 iparos, 2 félig iparos-félig gazda („szappanyos és gazda”). Az 5 rókusi jelölt közül pedig 2 volt iparos.131 A következő, az 1833. évi tisztújításkor a választott községbe jelölt 42 új személy közül 23 volt iparos (54,76%), és 7 kereskedő (16,66%), együttes számuk, ill. arányuk 30, vagyis 71,42%}32 Még nagyobb volt az iparosok és a kereskedők aránya a városi polgárok között, erre az újonnan polgárjoggal felruházott személyek számából is következtethetünk. 1813 és 1819 között, pl. 302 lakost vettek föl a polgárok sorába, közöttük 163, vagyis 53,97% volt iparűző, és 30, azaz 9,93% kereskedő, együttesen 193 személy, azaz 63,9%.133 1826 és 1830 között 184-en nyerték el a polgárjogot, köztük 110 iparűző, vagyis 59,78%, és 19 kereskedő, azaz 10,32%, együttes számuk tehát 129, arányuk pedig 70,1 %. Az int er generációs mobilitás különösen az iparosok között volt csekély, amit az is igazol, hogy a polgárjogot újonnan elnyert iparűzők 48,18 %-ának az apja is rendelkezett polgárjoggal,134 Az 1830 és 1833 között újonnan fölvett polgárok között valamivel kisebb az iparos foglalkozásúak aránya, mint az előző években. 272 „új polgár” közül 126, azaz 46,32% volt iparűző, s ezek többsége a legkisebb összegű, a 6 Ft-os felvételi taksát fizette (a taksa összege 6—50 Ft-ig terjedt).135 136 Annak bemutatása, milyen anyagi, jogi és erkölcsi föltételeknek kellett megfelelniük azoknak, akik a polgárjogot elnyerték, meghaladja jelen tanulmány célkitűzését. A kézművesek és kereskedők befolyása alatt álló választott község több évtizedes — eredménytelen — harcot folytatott annak érdekében, hogy az Ő s ne a belső tanács döntése legyen érvényes ez ügyben. A választott község 1821-ben követelte pl. — erkölcsi okokra (!) — hivatkozva —, hogy a helybeli zsidók keresztény cselédeket ne tarthassanak. 1826-ban pedig a Flelytartótanácsnál tett panaszt: esméretlenek, alább való sorsú érdemtelenek is a polgárság közé bévetetődnék ..., akik városunkba alig szivárkoztak, következőleg még idegenek ..., szószóló urunk ellentmondása mellett is beiktattatván...” A belső tanács viszont arra hivatkozik, hogy a városi kiváltságlevél szerint is őt illeti meg ez a jog, s ezt a legutóbbi időben is a választott község meghallgatása nélkül gyakorolta. A Flelytartótanács ismételten kikérte a legfelsőbb hely véleményét is, majd 1839. október 8-i leiratában megerősítette, hogy a polgárjog megadása egyedül a városi tanácsot illeti. De meg kell hallgatni — teszik hozzá — „az esedező utcájában lakó előkelőbb és szomszéd választott polgárokat is, (és) mindenkor szoros vizsgálat tétessen ...” e fontos kérdésben.138 A szegedi polgárság gondosan ügyelt arra, hogy sem „alulról” sem felülről ne kerülhessenek be illetéktelenek a soraik közé. Amikor pl. Kiss Imre polgárjogot kért, a város azt nem teljesítette, azzal a megokolással, hogy túlságosan megnőtt a „kurta korcsmák száma” a városban, s mint ismeretes a „polgári joggal a bormérési jus is öszve kapcsolva lenne”.137 Mintegy 12 évig (!) sikerült húzni-halasztani a polgárjogért 131 OL K. 1832/32/50. 132 OL Ht. Dep. Civ. 1834/47/3. 133 Uo. 1821/46/21: Tabella neoreceptorum civium in. L. R. Civitate Szegediensi ... Érdemes megjegyezni, hogy túlnyomó részük magyar volt — 71 személy, azaz 23,5% kivételével. A nem magyarok a ,,rác”-ok, a szláv-ok (?), az „illirek”, a németek, a bajorok, a románok, és csehek között oszlottak meg; a legtöbb „rác” a kereskedők (quaestor) közt volt. 134 OL K. 1832/32/50. — Az újonnan fölvett kereskedőknél ez az arány 36,84% volt. 135 Ld. a 132. sz. jegyzetet! 136 OL Ht. Dep. Civ. 1839/47/44. 137 Uo. 1840/47/39 — A kérést a Ht. is elutasította. 197