Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Eperjessy Géza: A kézművesipar Szegeden az 1848 előtti évtizedekben
nek esetleges mezőgazdasági jellegére is utalt), továbbá olyan „mellék üzemágak”, mint a malom-, hajótulajdon, továbbá a bormérésből pálinkafőzésből, kereskedésből stb. származó haszon, ill. azok együttesen. így soroltak pl. egy alsóvárosi asztalost a 4. osztályba, aki 1 segéddel dolgozott. Jövedelmének zöme azonban inkább a két vízimalmából (50 Ft), a két üstjéből (17 Ft) származhatott, és mint 4. osztályú kereskedő keményfával is üzletelt. Ezeket szem előtt tartva, nem csodálkozhatunk azon, hogy pl. a 8 segédet alkalmazó kőművest csak a 4., s a 4 segéddel dolgozót az 5. osztályba sorolták, mert nem (vagy csak kevés) jövedelmük volt mesterségükön kívül, s iparágukat csak tavasztól őszig űzhették. Ugyanígy azt a kolbásztöltögetőt is az 5. osztályba helyezték, aki más házában lakott, nem volt semmi vagyona, de 1 segéddel dolgozott, s nyilván csak a mesterségéből élhetett — jól-rosszul. Az 5. osztályba került az az egyetlen (csizmadia) mester is, akiről megjegyezték, hogy főként télen dolgozik, segédje nem volt, mint a legtöbb ide tartozó mesternek sem, viszont némi mezei gazdasága igen, így 3 pozsonyi mérő szántója, 30 kaszáló rétje, ahol nyáron dolgozgatott, továbbá háza, és egy kis (96 öles) belső telke, és polgárjoggal is rendelkezett.103 104 105 106 107 108 Az 5. osztályba tartozó mesterek — tehát a túlnyomó többség — jellegzetes típusa lehetett az a takácsmester, aki egyedül dolgozott, volt egy háza kicsiny (76 öles) telekkel, kevés szőlője (3 4/6 mérő) és 2/6 mérő gyümölcsöse, s egyébként az Alsóvárosban lakott.104 Forrásunk arra a kérdésre is választ ad, hol éltek a gazdagabb és a legszegényebb mesterek. Az előbbiek a Felsővárosban, és a Palánkban, az utóbbiak a Ró- kuson, ahol 1 kivétellel mindegyik opifex-et az utolsó, az 5. osztályba soroltak. Az 1828 utáni évtizedekben mintha erősödött volna a mesterek közötti vagyoni tagozódás. Erre elsősorban a legényeknek a mesterek közti eloszlásából következtethetünk. Az 1847. évi adatok szerint pl. 10 tímár mester közül csak 4-nek volt legénye; közülük egynek 6, másiknak 4, további két mesternek 2, ill. 1 legénye, egy mester legény nélkül működött, de inkább kész bőrrel kereskedett, egy mester „legényül” dolgozott, végül négyen nem folytatták iparukat.105 A 76 magyar szabómester közül 32-nek egyáltalán nem volt legénye.106 A 92 fazekasmester csak 15 legényen osztozkodott.107 A 31 szűrszabó közül 12„neműzi mesterségét”. Viszont 11 lakatos — mester között csak egyetlen egy volt legény nélküli, egy mester 5 legényt, öt mester pedig 3—3 legényt is tartott. A differenciálódás jól megfigyelhető a német sarusoknál is: egy mesternek 8, egy másiknak 6, további kettőnek 3—3 legénye volt, de hatan legény nélkül dolgoztak.108 Az anyagi differenciálódás előrehaladása következtében a leggazdagabb és legmozgékonyabb mesterek közül néhányan kisebb vállalkozóként léptek föl (lásd a továbbiakban), a túlnyomó többség, az egyedül dolgozó legszegényebbek, akiknek többnyire kisebb házuk, saját műhelyük, esetleg néhány kapás szőlejük volt, mesterségükből alig-alig tudták magukat fönntartani. Találóan jegyezték meg már 1828- ban a számlálóbiztosok: „Szegeden számtalanok vágynak, akik csak egy kis ideig űzik mesterségüket, máskor ... vagy napszámra járnak, vagy a maguk mezei gazdaságuk körül munkálkodnak”. Még a mesteremberek közül is sokan mennek arató munkára Bánátba és Bácskába.109 Ugyanígy a leggazdagabbak is éppen mezei gazda103 Uo. 263. sz. — Azt is tudjuk még róla, hogy a Felsővárosban lakott. 104 Uo. 2585. sz. 105 CsmL Céhiratok 1814—1897. A tímárok összeírása é. n. 106 Uo. A szabók összeírása é. n. 107 Uo. Az 1847. X. 30-i összeírásból. 108 Uo. A szűrszabók, a lakatosok, ill. a német sarusok é. n. összeírásaiból. 109 Idézi Végh Joachim i. m. 203—204. 1. 189
