Tanulmányok Csongrád megye történetéből 6. (Szeged, 1982)
Eperjessy Géza: A kézművesipar Szegeden az 1848 előtti évtizedekben
kicsinynek, az 1830. éviben pedig túlságosan nagynak tűnik, amin a feudáliskori statisztikákat ismerve nem kell különösen csodálkozni. Az 1847. évi adatok figyelemre méltóak, de nem teljesértékűek, hiszen a meglevő iparágaknak csak nem egészen 30%-ára vonatkoznak. Érdemes megfigyelni azt is (ld.a 166—168. oldalon levő táblázatot!), melyek azok iparágak, ahol a legtöbb legényt foglalkoztatták, ill. azt, hogy a legények száma hol haladta meg a mesterekét! Számszerint legtöbb legényt a csizmadiák tartották, de a mesterek száma itt nagyobb volt a legényekénél, sokan tehát egyedül dolgoztak, mint — csaknem kivétel nélkül — a más városok csizmadia céheiben. A legények száma — ugyancsak más városokhoz hasonlóan — az ácsoknál (a táblázatban Id. a „német faragó” név alatt!) és a kőműveseknél haladta meg erősen a mesterekét. Mivel azonban e két szakmában csak tavasztól őszig dolgoztak, a legényeket is csak mintegy féléven keresztül foglalkoztatták, amint erre egy 20 évvel későbbi összeírásban is utalást találunk: ...,,a legények miután napszámra dolgoznak, a mesternél állandóan nincsenek. Ács legények vannak összesen 81, kőműves legények 140.” (Az ácsmesterek száma — mint a 166. oldalon is láttuk, ekkor 4, a kőműveseké pedig 6.)96 Nagyobb volt a legények száma a mesterekénél az asztalosoknál, a tímároknál, a kovácsoknál, a lakatosoknál, kötélgyártóknál, mészárosoknál stb., nem sorolva ide pl. olyan kisebb létszámú szakmákat, mint a serfőző, kéményseprő, szegkovács, szitás, késes stb. Jóval meghaladta viszont a mesterek száma a legényekét olyan népesebb iparágakban, mint pl. a szűcsöknél, a magyar szabóknál, a takácsoknál, fazekasoknál stb., ahol a mesterek túlnyomó része egyedül tevékenykedett. Föl kell figyelnünk végül arra is, hogy volt néhány iparág, ahol egyik összeírás sem tüntetett föl legényeket, így pl. a szekereseknél (1828-as összeírás), a molnároknál, a magyar faragóknál, a szappanfőzőknél stb. Föl kell tenni a kérdést, van-e összefüggés a fenti tények között? Vajon azok a céhek (ill. mesterek), amelyek (ill. akik) több legényt foglalkozttatak, módosabbak voltak, s akik kevesebbet, szegényebbek? Fia nem is ilyen leegyszerűsített formában, de kétségkívül van bizonyos összefüggés a legények száma és a mesterek vagyoni helyzete között. Nem véletlen tehát, hogy a mesterek — főként a szegényebbek — olyan ádáz harcot folytattak a rendelkezésre álló csekély számú munkaerő biztosításáért. Nem vitás, hogy pl. a 8—10, esetleg 20—30 legényt is foglalkoztató ácsok és kőművesek már kisebb vállalkozóknak tekinthetők, viszont az egyedül dolgozó magyar faragók túlnyomó része nehezen tartotta fenn magát kézműves munkájával. A kézművesek anyagi viszonyait illetően konkrétabb választ is adnak forrásaink, mindenekelőtt az 1828. évi összeírás, amely az iparűzőket 5 kategóriába sorolta az általuk fizetett adó összege — s ennek megfelelően — jövedelmük alapján. osztály a mesterek száma százaléka I. osztály 1 0,09 11. osztály 14 1,32 III. osztály 41 3,87 IV. osztály 132 12,48 V. osztály 870 82,24 összesen 1058 100,00 96 CsmL Céhiratok 1814—1847. Az ácsok és kőművesek 1847. október 31-én kelt összeírásából. 187
