Tanulmányok Csongrád megye történetéből 4. (Szeged, 1980)
Herceg Mihály: A csongrád-vásárhelyi uradalom kialakulása (1709–1848)
Év 1819 3421 akó 48 itce 1820 3697 akó 32 itce 1821 5261 akó 16 itce 1822 3149 akó 16 itce Évi átlagban 2753 akó 56 itce bort kapott az uradalom.85 Az idők változását jelzi, hogy az 1830-as években már hajlandó az uraság a szőlődézsmát haszonbérbe adni. Szentes városával évi 1320 Ft-ra szerződést kötött tíz évi időtartamra. Ezt a lehetőséget Vásárhelynek is felajánlotta. A tanács 9000 Ft-ot megajánlott, mert a több évi átlagot figyelembe véve legalább évi 9420 Ft-ot hozott eddig a szőlő, —de a tanács szerint 9835 Ft-ot is ki lehetne belőle venni. Az uradalmi inspektor is tisztában volt a szőlő igazi értékével, ezért így nyilatkozott: „A bordézsma 12 000 Ft-on alól a város részire árendába nem adódhatik.” Erre a tanácsülés kénytelen-kelletlen megszavazta ezt az összeget is. A haszonbérlet Vásárhelyen is tartósnak bizonyult. 1840-ben már csak 8000 forintot fizetnek. 1842-től pedig 9000-t. A szerződés 1848. december 31-ig szólt. 1848 törvényeit a vásárhelyiek úgy értelmezték, hogy nem kell többé semmiféle dézsmát fizetniük. A szabadságharc leverése után természetesen behajtották rajtuk az elmaradt 1848. évi szőlődézsmát is. 5. Püspöki dézsma Az egyházi tizedet, vagy püspöki dézsmát hazánkban a 16—17. században a várak ellátására, hadisegélyre fordították. Ezért gyakran királyi dézsmának, királyi cenzusnak nevezték. Hódmezővásárhelyen az illetékes püspök után váci dézsmának is nevezték. 1686-tól 1692-ig a szegedi királyi kamara gyűjtötte be, aztán a váci püspök. A Csanádi püspök is dézsmaváltságot követel Csomorkány és Batida után. A török megszállás alatt kialakult az a gyakorlat, hogy a város kiárendálta és maga szedte be a dézsmát. Országos gyakorlat, hogy a földesuraknak saját birtokain előjoguk volt a dézsmabérletre. Csak akkor vehette ki más, ha a fölhívásra a földesúr 15 nap alatt sem jelentkezett. Ez a bérletrendszer az alföldi városok esetén rendkívül előnyös, hiszen a püspök viszonylag alacsony árendával beéri, a beszedett tized annál sokkal többet ér, különösen az ilyen nagyhatárú városnál, mint Vásárhely. A tized a földesúri nonával együtt a termelés egyötödét jelenti. A taksaszedés évtizedeiben ennek a jelentős természetben begyűjtött terméknek kellett fedezni nemcsak a püspöki dézsmát, földesúri taksát, árendát, hanem a kommunitást terhelő egyéb kiadásokat is, mint pl. a „transennalis és stativans” (átvonuló és itt állomásozó) katonaság ellátását is. 1722-ben Károlyi maga is szemet vetett erre a jövedelemforrásra. Meg akarta magának szerezni. A városi tanács így érvel és könyörög: „Értjük Excellenciádnak a dézsma eránt való parancsolattyát, hogy tudniillik Excellenciád híre és akarattya nélkül senkivel tractálni és concludálni ne merészeljünk jól lehet oly drágán, mint eddig, tellyes szándékunk és igyekezetünk volt, hogy ki nem váltjuk. Mindazonáltal mivel még Atyáink idejében is eleitől fogva szegény helységünknek rendtartása és szabadsága ez volt, hogy a dézsmát mindenkor város számára lehetett megváltanunk, mivel szüntelen sok lévén rajtunk a transenna és ordinária quartélyos tisztek, kiknek 85 Ol. KcsL P 394. 28. cs. 3. sz. 86
