Tanulmányok Csongrád megye történetéből 2. XIX. század (Szeged, 1978)
Ruszoly József: Az országgyűlési népképviselet kezdetei Csanád vármegyében 1848–1875
értéke nem érte el a 300 ezüst forintot, ill. az azzal egyenértékű 315 osztrák értékű forintot, a jelek szerint baloldali többségű központi választmány azonban — becslő- biztosi véleményekre támaszkodva — többnyire elutasította e kifogásokat.170 Ha nem rendezett tanácsú városban történt az összeírás, hanem másutt — 1861- től és 1872-től eltekintve Makón is —, az úrbéres eredetű telek nagyságát általában pontosan feltüntették, bár a battonyai kerületben 1861-től kezdve az összeírásba csupán a birtoklás tényét jegyezték be. Ha nagyritkán nem úrbéres eredetű föld birtoklásával kerültek szembe az összeírok, akkor beírták a választók földjének holdban kifejezett mennyiségét. Ez általában nemes birtokosoknál fordult elő, de volt rá példa másoknál is. Az összeírok a földbirtok tulajdonának igazolását általában nem követelték meg, hiszen az adóösszeírásokból az amúgy is kitűnt. Egészen kivételesnek tekinthető 1869-ben a makói Naschitz Lipót esete, aki 150 hold földjét illetően „a tulajdon jog igazolására utasíttatott”.171 A törvény szerint kézművesek csak akkor kaphatnak választójogot, ha „tulajdon műhellyel” rendelkeznek és „folytonosan legalább egy segéddel dolgoznak”. Az ösz- szeírásnál az egy segéddel (legénnyel) való tevékenységet általában meg is követelték. A nagylaki elutasítottak listája 1848-ban pl. négy olyan kézművest is felsorolt, akiknek nem volt legényük.172 Makón, ahol aránylag sok kézműves volt, 1848-ban nem, 1861-től viszont már feltüntették a legény-tartás ényét. Gombos István makói kovács 1865-ben hiába reklamált, mert bár a tanúsítványok szerint abban az évben tartott legényt, aki azonban nem volt felvéve az adóösszeírásba, ami egyértelműen a folyamatosság ellen szólt.173 E feltételt természetesen később is megkövetelték, de 1865- ben és 1869-ben vele egyenértékűnek tekintették a legalább 100 forint évi jövedelmet is, amit az adófizetés alapján állapítottak meg. A kereskedőktől a törvény csupán a saját kereskedési telepet követelte meg. Ingadozás mutatkozott a kocsmárosok minősítését illetően, amennyiben hol kereskedőként, hol pedig a 100 forint biztos évi jövedelemmel rendelkezőként írták össze őket.174 A gyárosok esetén a cégtársakat külön-külön összeírták.175 Érdemes megjegyezni, hogy a gyárosoknál sem a telepet, hanem az adózásttekintették irányadónak. Emiatt került pl. az elutasítottak közé 1869-ben Iricz Illés „gyufagyáros” , aki nem űzetett jövedelemadót.176 A törvény mindazokat, akik noha nem tartoztak az előbbi „osztályokba”, de ,,sajéit földbirtokukból vagy tőkéjükből eredő 100 ezüst forint állandó s biztos jövedelmet” ki tudtak mutatni, választójogban részesítette. Miként országszerte, Csanádban is e kategória értelmezése okozott legtöbb nehézséget. E megyében pedig különösen fontos volt e kisegítő cenzus, hiszen nélküle nem lehetett volna választó egyetlen nem úrbéres (szerődéses) paraszt sem, de nehézség merülhetett volna fel a nem nemes nagybérlők, uradalmi alkalmazottak, sőt bizonyos, a maguk helyén fel nem sorolt közalkalmazottak felvételével kapcsolatban is. A kertészközségek lakóinak választójoga a törvényben nem volt egyértelműen tisztázva, éppen ezért megyénként ellentmondó gyakorlat alakulhatott ki. Csanádban jövedelmi cenzus alapján elvben mindig elismerték választójogukat; a szomszédos 170 CsmL (Mr) Makói kv. jkv. 71—77. és 105—110—1872. 1,1 CsmL Csanád vm. kv. ir. sz. n.—1869. 172 CsmL Csanád vm. kv. i. 2—1848. 1,3 CsmL Csanád vm. kv. jkv. 11—1865., vö. Ruszoly József: Diss. 269—270. 171 CsmL Csanád vm. kv. ir. sz. n.—1869. 175 Uo. 176 Uo. (Elutasítottak jegyzéke). 197
