Tanulmányok Csongrád megye történetéből 2. XIX. század (Szeged, 1978)
Oltvai Ferenc: A Csanád vármegyei telepes községek igazgatása a XIX. század első felében
bemutassák a megyének. „Kezében vagyon a kertészek lelke” — fűzte hozzá a bizottság. Ugyanakkor pecsétjüket is elvették tőlük.169 A kertészek tisztában voltak a szerződésnek, mint okmánynak a jogbiztosító erejével is. Ugyancsak a régi kovácsháziak adták elő panaszukat 1806-ban, hogy az új szerződést a bíró aláírta ugyan, de mások nevét is odaírta, „...anélkül, hogy azon ...új kontraktusban az egész kommunitás megegyezni, és az régitől elállni kívánt volna...”170 A kertészségek haszonbérleti körülményei úgy a főbérlőkkel, mint a kamarával kötött szerződésekből kitűnnek, amint az idézett példák mutatják. Nem kevésbé súlyos volt a bérlők jogi helyzetének megszabása. Ez is a pitvarosiakkal 1842. évben kötött szerződésből tűnik ki. A kamara a 40-es évek elején már csak úgy adott területet kibérlésre, ha a telepesek elfogadják a feles dohánytermesztést. A telepesek kényszerhelyzetben lévén, bele is mentek a súlyos feltételekbe, kivéve Pitvarost. Szerződésükben azonban súlyos kikötésekben állapodtak meg, és bizonyos, hogy a felestermelést elfogadó községek szerződéseiben is ugyanez állt. Elfogadtatták a bérlőkkel, hogy a bérleti viszonyból származó valamennyi peres ügyben egyedüli bírájuk az uradalom részéről kirendelt uradalmi szóbeli bíróság. Lemondanak a rendszeres törvénykezésről, és ennek a bíróságnak vetik alá magukat. A kamara a bíróságot akár idegenekből, akár a saját tisztjeiből állíthatja össze, és ott tartják a tárgyalást, ahol az a bíróságnak a legmegfelelőbb. A tárgyalás sommás és szóbeli lehet, a telepesek lemondanak a törvénykezési eljárásban a jobbágyot megillető óvásokról, a fellebvitelről, perújításról, ellenállásról. Kötelezik magukat arra, hogy eltekintenek minden felesleges alakiságtól az idézésben és a per folytatásában. Hozzájárulnak ahhoz, hogy amennyire csak lehet, rövid legyen az eljárás, kijelentik, hogy nem fognak élni a formalitásból eredő kifogásokkal. A védelmüket a peres tárgy érdemére összpontosítják, és ügyüket a tárgyalás első napján előadják. A pörben elmarasztalt haszonbérlő a peres eljárás költségeit és a bíróság tagjainak napidíjait megfizetni tartozik. A pénzbeli elmarasztalás esetében a jobbágy maga határozta meg, hogy azt miként fizeti. Az uradalom a telepesekkel szemben ezt a jogot is magának tartotta fenn. Az uradalom mint felperes, a kielégítésre szolgáló vagyont azzal biztosította a maga számára, hogy megintés nélkül bírói zár alá veheti a vagyont. A zár ideje alatt a haszonbérlő a vagyonnal nem rendelkezik, és ha károsodás éri azon idő alatt a vagyont, az a haszonbérlőt terheli. Az uradalom annyit vesz a vagyonból zár alá, amennyit szükségesnek tart követelése kielégítésére. A zár alá vett és a kielégítés után megmaradt összeget, vagy vagyontárgyat abban az állapotban kell átvenni, ahogy azt a bírói zár feloldása után találták. A vagyon károsodása nem lehet az uradalom kára. Ha a haszonbérlők a zár alá vételnek, vagy akármiféle bírói ítéletnek annak ellenére, hogy az ellenállásról lemondottak, erővel ellene szegülnének, az uradalom velük szemben a megyétől karhatalmat eszközölhet ki, és ennek költségeit a haszonbérlők tartoznak viselni. Ha a telepesek idéznék meg az uradalmat valamilyen a szerződésből folyó ügyben, azt kizárólag az uradalom úriszéke előtt tehetik meg. Az uradalom meghatározta a haszonbérlők egymásközti pereskedésében követendő eljárást is. A haszonbérlők ebben a tekintetben is az uradalom szóbeli bíróságához tartoznak. A haszonbérlőkre tehát nem vonatkoznak azok a törvények, amelyeket a bíráskodás rendezésére 1836-ban a jobbágyokra nézve alkottak. (XX. te.) A jobbágy 169 Implom József: Olvasókönyv Békés megye történetéhez II. (1694—1848). Békéscsaba, 1971. 52. 1. 170 Uo. 52. 1. 105
