Makó Imre - Szigeti János: „Vihar és vész közepette”. A holokauszt hódmezővásárhelyi áldozatai ((Hódmezővásárhely, 2014)
Dokumentumok
kaptunk sem bírta megenni, annak szörnyű minősége miatt. Bekerültünk egy válogatásba, amiből édesanyám úgy került ki, hogy gázkamrába viszik, én pedig egy transzportba, amelyet másik lágerbe vittek. Édesanyám bravúros módon átszökött oda, ahol én voltam, így együtt vittek bennünket Bergen-Belsenbe, ahol sátorban laktunk. Ez az időszak egyik legszörnyűbb volt. Ha esett az eső, befolyt a sátorba és számtalan éjszakát állva töltöttünk. Több társunk megőrült és éjjel-nappal hallottuk az ordításukat, míg el nem némították őket. Ha itt maradtunk volna, bizonyosan nem menekültünk volna meg a haláltól. Október elején nagy válogatás volt a táborban. Mi nem tudtunk kimenni, mivel édesanyám beteg volt, magas lázzal középfül-gyulladást kapott. Éjjel azonban bejött a sátorparancsnok és felhívta a figyelmünket, hogy 13 ember hiányzik a transzportból. Beteg édesanyámmal együtt kimentünk, úgy álltunk ötös sorba, hogy középre vettük őt... így kerültünk Duderstadtba, ahol különböző gyári részlegekbe osztottak be bennünket. Először mindketten a 17. sz. részlegbe kerültünk 12-12 órás műszakba. Édesanyám azonban nem bírta, így őt áthelyezték egy másik egységbe, állandó nappali műszakra. Én tolmács lettem, így dupla ebédet kaptam, amit megosztottam édesanyámmal, aki már ekkor 167 centiméter magasságához kb. 40 kilogram volt. 1945. március eleje körül megszüntették a munkát a gyárban, ahol töltényhüvelyeket gyártottunk, és különböző mezőgazda- sági munkára vittek bennünket. Április elején indítottak útnak bennünket - természetesen jó SS szokás szerint éjjel - autóbuszokon, mivel a front közeledett. Hosszú, nagyon sok szenvedéssel teli utazás után, amit ruhatetűvel telt vagonokban tettünk meg, megérkeztünk Theresienstadt közelébe, ahol bombatalálat érte szerelvényünket. Több társunk meghalt, illetve megsebesült. Gyalog értünk végül végső állomásunkra, hol estétől-reggelig osztották az élelmet. 1945. május 8-án szabadított fel bennünket a Szovjet Hadsereg, és június 23-án értünk ismét haza lakóhelyünkre. Szándékosan nem ecseteltem azokat a szenvedéseket, amiken keresztülmentünk. Mint írásom elején jeleztem, ezekről már értesült az egész világ, több jobb-rosszabb irodalmi mű révén. (A levél másolatban a Hódmezővásárhelyi Levéltárban.) VI. A hódmezővásárhelyi zsidóságot 1944. június 18-án hajtották be a szegedi téglagyárba, június 20-án az utolsó szegedieket. Mint az állatokat tereltek a téglaszárító színekbe, ahol zsúfoltan feküdtünk a földön. A deportáció vezetője egy Angermayer nevű SS német százados volt, aki június 20-án du. 5 órakor öt embert hívatott a téglagyár kapuja alá, ahol autóján várt. Az öt ember volt: dr. Frankel Jenő szegedi rabbi, Kertész Ernő szegedi bútorkereskedő, dr. Lőw Lipót tisztviselő (a szegedi dr. Lőw Immánuel főrabbi fia), dr. Silberstein Adolf hódmezővásárhelyi főrabbi és dr. Radó József hódmezővásárhelyi orvos. Abból a körülményből, hogy előbb utánunk érdeklődött, kiviláglik, hogy a neveinket valahonnan kapta, és nem mi jelentkeztünk önként nála. A legnagyobb nyugtalansággal jelentkeztünk, mert az összehívás céljáról természetesen fogalmunk se volt. A százados dr. Lőwnek, mint aki a jelenlevők közül a legjobban tudott németül, egy Budapestről jött hosszabb, németül írt levelet adott át felolvasás végett. A levél aláírója, mindannyiunk nagy meglepetésére, Szilágyi Ernő volt, a Pro Palesztina szövetségnek az ügyvezetője. A Pro Palesztina szövetség a cionisták egyik alakulata, amelynek az a 131 Dr. Radó József: A szegedi téglagyári lajtromok - 1944. június 20-28. története. A listakészítésre való megbízás
