Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Adattár
lehetőség szerint azt a hadieseményt, amely közben nyoma veszett. Amennyiben utoljára kórházban volt, azt meg kellett nevezni, csatolni kellett továbbá az általa írt leveleket. Elő kellett adni a róla utoljára érkezett híreket, közöttük a katonai hatóságtól és a Vöröskereszttől származó értesítéseket. A bíróság az előbbi adatokkal hirdetményt bocsátott ki, amelyet a bejelentésre megszabott hatvan napra kifüggesztettek és a hivatalos lapban (Budapesti Közlöny) is közreadtak. A hirdetményt megküldték a Vöröskereszt Egylet igazgatóságának, amely köteles volt sürgősen közölni az eltűntről a nyilvántartásaiban rendelkezésre álló adatokat. Ezt a szerepet a későbbiekben a honvédelmi minisztérium 36. osztálya, majd a Felszámoló Hivatal háborúban elesetteket, eltűnteket és hadifoglyokat nyilvántartó alosztálya, később a belügyminisztérium III. osztályának háborús veszteségeket és hadisírokat nyilvántartó csoportja, 1945 után pedig ismét a honvédelmi minisztérium töltötte be. A halál idejéül a bíróság az eljárás adatai alapján valószínűsíthető időpontot állapította meg, ilyen adatok hiányában az 1914. július 24-e és 1917. január 1 -je közötti időben eltűnteknél ez 1917. december 31. napja volt. Az évek előrehaladtával az igazságügyminiszter fokozatosan kiterjesztette a rendelet hatályát. Legközelebb 1922-ben, amikor az 1916 után, de még 1920 előtt eltűnteknél a halál vélelmezhető időpontja az 1920. év december hó 31. napja lett. Az 1925-ben kibocsátott következő rendelet szerint pedig azokat az 1919 után eltűnt személyeket, akiknek életben létéről 1921. július 27., vagyis a trianoni békeszerződés életbelépéséig nem érkezett semmi hír, az 1921. év december hó 31. napjával kellett holtnak nyilvánítani. A második világháborúban eltűntek holtnak nyilvánítását szabályozó 1948. évi kormányrendelet közelebbi adat híján az eltűnést követő hónap 15. napjában jelölte ki a halál megállapítandó idejét. Az első világháború eltűntjeinél érvényben maradtak a korábbi rendelkezések, azonban előfordult, hogy a bíróság rutinszerűen esetükben is az új eljárási szabályt alkalmazta. A holtnak nyilvánítás természetesen nem zárta ki annak bizonyítását, hogy az eltűnt előbb, vagy később halt meg, illetve, hogy életben van. A vásárhelyi járásbíróság előtt 1921 júliusában például két, 1917. december 31. napjával holtnak nyilvánított, ám időközben orosz fogságból hazatért katona a személyes megjelenésével bizonyította életben létét. Az előbbivel rokon, de kézzelfoghatóbb adatokat igénylő eljárás volt a halál tényének bírói megállapítása. Ilyenkor az elhalálozás közokirattal nem igazolható tényét a kérelmezőknek más módon, például a Vöröskereszt által kiállított okirattal kellett megnyugtatóan bizonyítaniuk. A bíróság ekkor eltekintett a hirdetmény kibocsátásától, és a halál idejét állapította meg, vagy azt a napot, amelyen az eltűnt már kétségtelenül nem élt. Az eltemetés helye és ideje Ahol ismert, szerepel az eltemetés pontos ideje, helye, a temető megnevezése és a sír száma. Itthon történt elhalálozáskor külön nem jelöltük a helységnevet. A sírok számozása az egyes temetők beosztása szerint, a temető nagyobb egységétől halad a sír száma felé. Vásárhelyen ez a parcella, a sor, végül a sír számából tevődik össze. Az idegenben, főleg a harctéren elhaltaknál, ahol akadályoztatva volt közvetlen hazaszállításuk, az exhumálást követő másodlagos eltemetést közbeiktatott nyíl jelöli. Az előbbieken túl az adattár esetenként további információkat is tartalmaz az elhalt polgári és katonai életéből, például iskolai végzettségét, a korábbi sebesülés, kórházi ápolás, a fogságba esés időpontját. Egy-egy sorsról lévén szó, az egyes szócikkek 65
