Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - A hősök emlékezete
A HŐSÖK EMLÉKEZETE A háború súlyos veszteségei nyomán természetes igényként jelentkezett a hősi halottak emlékének megörökítése, annál is inkább, mivel többségüket idegen földön, jeltelen tömegsírba temették el. A társadalmi alapon még 1914-ben szerveződött Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság (HEMOB) felvállalta, hogy folyamatosan összegyűjti a háborúban elhalt katonák személyi adatait. Megkeresésére Hódmezővásárhely város tanácsa 1915 márciusában adatközlésre és arckép beadására hívta fel az elesettek hozzátartozóit. Kecskemét város kezdeményezésére 1914/15 fordulóján az ország törvényhatóságai sorra kinyilvánították, hogy „a béke helyreállítása után” megörökítik az elesett katonák emlékét. Hódmezővásárhely város 1915. januári közgyűlése szintén kimondta, hogy „a hazáért elvérzett hősök emlékének megfelelő módon való megörökítése iránt annak idején intézkedni fog”. A „hadi emlékművek” tárgyában 1915 nyarán kibocsátott belügyminiszteri körrendelet a HEMOB azon célját propagálta, miszerint az a háború után művészi igényű, maradandó emléket igyekszik emelni, illetve emeltetni az ország városaiban és községeiben a harctéren szerzett sebesülésük vagy betegségük folytán elhalt hősöknek.87 A társadalmi kezdeményezéseket az 1917. évi, „a most dúló háborúban a hazáért küzdő hősök emlékének megörökítéséről” szóló VIII. törvénycikk emelte hivatalos szintre. Ez kimondta, hogy azok nevét, „akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében”, minden község és város örökítse meg anyagi erejének megfelelő, méltó módon. A végrehajtási utasítás ennek legalkalmasabb módját a nevek bevésésére létesítendő, művészi kivitelű emlékműben jelölte meg, hangsúlyozta azonban, hogy a megvalósítás ideje a háború befejeztével érkezik el. 1918 októberében a hosszú hadviselésben kimerült és a háborús nélkülözések talaján belülről is bomlásnak indult központi hatalmak vereségével véget ért a háború. A Piave vonaláig előnyomuló, a Szerbiát, Montenegrót, Romániát, Észak-Albániát és Délkelet- Ukrajnát megszállva tartó osztrák-magyar haderőt lényegében anélkül érte az összeomlás, hogy katonai vereséget szenvedett volna. A háború végkimenetele nem vonhatott le a halott hősök érdemeiből, már az előbbiek miatt sem. Azonban az elkövetkező forradalmak, az idegen megszállás, majd Trianon és következményei, főként a súlyos gazdasági helyzet, átmenetileg képtelenné tették a társadalmat emlékük méltó megörökítésére. Az 1922-ben kiadott újabb rendelet elsősorban még az eszme felkarolását, annak művészi kiérlelését és a szükséges anyagi eszközök állandó gyűjtését szorgalmazta. A díjtalan tanácsadó szervként is működő HEMOB 1923-ban kiadott tájékoztatója az emlékművek alakzatait is meghatározta. Hódmezővásárhely város törvényhatósági bizottsága legközelebb 1921 -ben tűzte napirendjére az ügyet. Kimondva, hogy a hazáért hősi halált halt fiai emlékét a késő utókor részére is maradandóvá kívánja tenni, e célra az elkövetkező négy év költségvetésébe összesen százezer korona felvételét szavazta meg.88 Kézzelfogható eredményeket azonban leghamarabb a szükebb lakóhelyi közösségek tudtak felmutatni. Vásárhelyen mindenek előtt a hatalmas kiterjedésű külterület határrészeinek gazdatársadalmát összefogó, a tanyai iskolák mellett a kulturális élet helyi gócpontjait jelentő olvasókörök, továbbá a különböző egyházakhoz kapcsolódó hívek közösségei. 48
