Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)

Bevezető - A város embervesztesége

fő. A 20 608 357 lelket számláló Magyar Birodalom háborús halottakban tehát összlakosságának 3,2%-át veszítette el, másképp kifejezve minden ezer lakosából 32 főt. A m. kir. Központi Statisztikai Hivatal megállapítása szerint a halottakban (halottnak tekinthető eltűntekben és hadifoglyokban) szenvedett tényleges veszteségünket még ennél is valamivel nagyobbnak kell tekinteni, a hadifoglyok számát viszont alacsonyabbnak, minthogy a fogságba jutottak becsült száma lényegesen meghaladta a fogságból addigra már lényegtelen kivétellel visszatért kb. 500 000 főt. A végső számadás azonban nem mellőzheti a rokkantságuk, illetve betegségük folytán a haderő kötelékéből elbocsátott, továbbá a háborúból, hadifogságból hazatért, a katonai nyilvántartások látóköréből már kikerült azon katonákat sem, akikkel - sokszor nagyon is rövid időn belül - a hadban szerzett betegség vagy sebesülés végzett.

A tényleges veszteség megállapítását megnehezíti, hogy az egyes településeken általában nem készült erről hivatalos összesítés, a helyi hatóságok nem is rendelkeztek erről átfogó nyilvántartásokkal. A hősök emlékének megörökítéséről szóló 1917. évi VIII. törvénycikk nyomán a két világháború között a legtöbb helység felállította ugyan a maga hősi emlékművét, emléktábláját, a nagyobb lélekszámú városokban azonban elmaradt a nevek felvésése, de hiányosak maradtak a felkerült névsorok is. Az adatgyűjtések többnyire a lakosság bejelentéseire hagyatkoztak, amelynél objektív és szubjektív okok sora szabott korlátot: a család elköltözésével vagy a hozzátartozók elhalálozásával a név megörökítésében érdekelt hozzátartozók hiánya, máskor az évek múlásával sem halványuló reménykedés az eltűnt visszatérésében, a róla történő végső lemondás fel nem vállalása. Nem hagyható figyelmen kívül a hatalmas véráldozatot végső soron értelmetlenül hozó társadalom kiábrándultsága sem, amely az egyre súlyosabb háborús nélkülözésekkel kezdődött, és amit a háborút követően hadigondozásra szoruló tömegek esetében még fokozott a kellőképpen meg nem oldott állami gondoskodás.

Hódmezővásárhelyen a háborút követő évtizedekben általában 1500 főnyi veszteségről tettek említést.69 1938 karácsonyára azután Fejérváry József hírlapíró, lapszerkesztő és Bibó Dezső ügyvéd emlékkönyvet jelentetett meg a város hősi halottairól. Az éppen felállított hősi emlékmű hiányosságát pótlandó, behatárolva viszont a rendelkezésükre állt néhány hónap korlátáitól, mintegy 1800 elhalt nevét és főbb személyi adatait adták közre, elsősorban a helyben vezetett halotti anyakönyvek bejegyzéseire támaszkodva.

1942 tavaszán, a 2. magyar hadsereg frontra szállításának megkezdésével egyidőben, a belügyminiszter az 1938. óta folyó hadműveletekben hősi halált halt honvédek nevének haladéktalan megörökítésére hívta fel a településeket, amit a világháborús emlékműveken kellett megvalósítani. Mivel Vásárhely hősi emlékművére nem kerültek fel a nevek, Endrey Béla polgármester júniusban utasította a tanács katonai ügyosztályát, hogy folyamatosan vegye nyilvántartásba az újabb hősi halottakat, ugyanakkor 30 napon belül „kutassa fel” az elmúlt világháborúban elhaltakat. A nevek megörökítéséhez a sajtón keresztül bekért adatokból összeállított jegyzéket az ügyosztály többszöri sürgetés után, október közepén adta le. A polgármester ezt még visszaadta pótlásra azzal, hogy „Vásárhelyen jóval többen haltak el”. A fennmaradt két kimutatás egyikén 606 személy szerepel, a másik már 947 nevet tartalmaz az elhalt utolsó lakcímét, születésének évét, anyja nevét és a csapattestet is feltüntetve, esetenként az elhalálozás (eltűnés) helyével és idejével kiegészítve. A nevek felvésését a felgyorsult történelmi események már nem tették lehetővé.

37