Makó Imre: Életünket és vérünket! Az első világháború hódmezővásárhelyi áldozatai (Hódmezővásárhely, 2004)
Bevezető - 46. közös gyalogezred
keztek meg, hogy részt vegyenek az 1., majd végig, mind a 12 isonzói csatában.42 Az ezred, illetve a 17. gyaloghadosztály az isonzó-doberdói védelmi vonalban, a rövidesen hírhedtté váló Doberdó fennsíkon foglalta el állásait, és az ellenséges támadások fő irányát képező Monte San Michele-San Martino-i védelmi szakaszban sorra tartóztatta fel a megmegújuló elszánt olasz áttörési kísérleteket. A sziklás, köves talajon a védőknek kezdetben homokzsákokkal megerősített kőrakásokból falszerűen emelt mellvédekkel kellett beérniük. A lövészárkot pótoló karsztállások csak elrejthették a csapatokat, de nem nyújthattak védelmet a laza kőfalat szétszóró gránátok ellen. A becsapódások nyomán szertevágódó kődarabok ugyanakkor megsokszorozták a sebesülések számát. (A harcoló csapatok csak a háború végén kaptak acélsisakot.) A Doberdó poklát látomásszerűen eleveníti meg az ezred krónikása: „Reszketett a levegő, repedezett a Karszt s a gépek süketítő zaja egyetlen égig érő orgonasíp velőt rázó bömbölésévé olvadt, amelyben elveszett a sebesültek jaja, a holtra sebzettek hördülése”.43 Az isonzói csaták tüzerejét érzékeltethetik a 11. csata adatai. 1917 februárjában, a csata alig egy hete alatt a szembenálló erők több mint hárommillió tüzérségi lövedéket lőttek ki az alig 16 és fél kilométer széles arcvonalra, azon túl mintegy 20 millió gyalogsági töltényt használtak el.44 így érthető, hogy a napokig tartó, pusztító tüzérségi előkészítések pergőtüzét követően a katonák szinte megváltásként fogadták a gyalogság rohamát és a közelharcot. 1916 augusztusában a 6. isonzói (görzi) csatában az olaszok aránytalanul nagy vér- veszteség árán, de elfoglalták a stratégiai fontosságú Görz városát, és a VII. hadtest - az arcvonal lerövidítése érdekében - parancsra kiüríteni kényszerült a véráztatta Doberdó- fennsíkot. A néhány kilométerrel elmozdult arcvonalon, a comeni fennsíkon azonban változatlan hevességgel lobbantak fel a további harcok, anélkül, hogy bármelyik fél számára döntést hoztak volna. Hivatalos hadijelentésében a hadsereg főparancsnokság az olasz harctéren tanúsított hősi helytállásáért négy alkalommal dicsérte meg név szerint a szegedi ezredet, amely ezzel a 3-4. helyet foglalta el a világháború folyamán vezérkari dicséretben részesült magyar csapatok sorában.45 Az általános hadihelyzetről a közvélemény tájékoztatására rendszeresen kiadott ún. Hőfer-jelentések révén - az ezredtörténet megfogalmazása szerint - az ország hangos volt a 46-os baka hírétől. A sort az 1916. március 14-én kiadott jelentés nyitotta meg: „A doberdói fennsík északi része ellen nagy haderő ismételten intézett támadást. San Martinónál a szegedi 46-ik gyalogezred 7 rohamot véresen visszavert”.46 A hírnévnek azonban súlyos ára volt. 1915. július 21-én, a felváltása előtti napon ez ezred harcos létszáma 439 fő volt, ez a létszám a 17-én érkezett pótlás felosztása után még 1750 főt tett ki, ráadásul harminc könnyebb sebesült a segélyhelyen történt bekötözése után visszasietett a csatába. Az ezred az olasz fronton 1917. július 24-éig (tehát a 10. isonzói csatával bezárólag) 103 tisztet és 8731 főnyi legénységet vesztett, ebből meghalt 1251, eltűnt 1152 fő.47 Az utóbbiak részben meg nem talált hősi halottaknak, részben az ellenség fogságába került katonáknak tekinthetők. A hadvezetőség, mely all. isonzói csata után tisztában volt azzal, hogy a csapatok a következő olasz támadást már nem tudnák kivédeni, jelentős német támogatást szerezve ellentámadásra határozta el magát. A 30 kilométer széles arcvonalon 1917. október 24-én megindult támadás három helyen (Flitsch, Karfreit vagy Caporetto és Tóiméin) is áttörte 20
