Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
beteg állatot magához, és addig tartsa saját költségén, amíg meg nem gyógyul. Addig adjon vagy béreljen egy másik lovat az illető polgár számára. Ugyanez az eljárás, ha egy átutazó lova sántul le a patkolás következtében.18 Mindebből arra következtetünk, hogy a korabeli kovácsok állatgyógyászati ismeretekkel is rendelkeztek. Ide kapcsolódva kis kitérőként az állatok vérdíját említjük meg. Maga a vérdíj (homagium, mortuum) a nemzetségi társadalom idején alakult ki, amikor egy nemzetség tagját megölte egy másikhoz tartozó személy, és ezért a vérbosszú elkerülése érdekében a károsult nemzetséget pénzzel, állattal vagy valamilyen terménnyel kárpótolták, azaz kiegyeztek (compositio). Később kialakult a különböző társadalmi állású személyek, valamint a nők és férfiak vérdíja. Az állatoké is. A vérdíj intézménye a társadalmak közösségi szemléletének elmúlásával és az autonóm egyén megjelenésével halt el.19 A Szász tükör részletesen felsorolja a madarak és a háziállatok vérdíját. „A tyúkot fél pfenninggel kell megfizetni, a kacsát ugyanígy, a libát egy pfenninggel, a költő libát és a kotlós tyúkot kodásuk idején három pfenninggel és ugyanennyivel a csalikacsát; ugyancsak ennyi fizetendő a malacért és a kecskegidáért szopós korukban, valamint a macskákért. A bárányt négy pfenninggel, a borjút hattal kell megváltani. A csikót, amíg szopik, négy schillinggel, az udvari őrző kutyát ugyanígy. A juhászkutyát és a vadkant, valamint az egyéves disznót három schillinggel. A marhát néggyel. A vemhes vagy szoptató disznót öt schillinggel. A felnőtt kant ugyanígy és a vemhes szamarat is. Az öszvért, a vonóökröt és a még betöretlen lovat nyolc schillinggel. A teljes munkára képes igáslovakat tizenkettővel. A még túl fiatalkorú jószágokat úgy kell megfizetni, ahogyan az a korukból következik. A hátaslovat pedig, amellyel a fegyveres férfi az urát szolgálja, egy fonttal.”20 Már az ötven évvel később, 1274-75-ben készült Sváb tükörben nem találjuk az állatok vérdíját, és a 15. század elején íródott Budai jogkönyvben sem. Az idő addigra eljárt felette. Az állatok tulajdonosai között jogvita keletkezhetett akkor, ha valaki talált állatot fogott be, illetőleg vett magához, és később jelentkezett egy ember, aki magáénak követelte azt. Ha nem tudtak megegyezni, a bíró elé került az ügy. Az eljárás a következőképpen alakult. A felperest, aki a jószágot magának követeli, kérdezzék ki az állat jellemző vonásai felől, továbbá a befogó tanúit is hallgassák meg. Ha a tanúk vallomásai egybehangzóak, két hetet (az országon kívül hatot) kap arra, hogy bizonyítsa, kitől jutott hozzá. Ha azonban megszakad a bizonyítás lánca, tehát az előállítottak közül valaki tagad, akkor a másik fél harmadmagával esküdhet. Ha valamelyikük elhibázza az eskü szövegét, a felperes igénye automatikusan megszűnik. A helyzet első olvasatra talán túlzottan bonyolultnak tűnik. Azonban ha arra gondolunk, hogy esetleg lopott jószágról lehet szó, amint ezt a Bécsi vagy a Tárnoki jogkönyvben találjuk, akkor mind18 Bj. 113. sz. 19 W. Schild: Wergeid. In: Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte 5. Hrsg.: Adalbert Erler, Ekkeherd Kaufmann und Dieter Werkmüller unter philologischer Mitarbeit Ruth-Schmidt Wiegand. Mitbegründet von Wolfgang Stammler. Berlin, 1994. 1268-1271. hasáb. 20 Ssp. Tj. III. 51. sz. Schmidt József fordítása. 84
