Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
III. KÖZÉPKORI ÖRÖKHAGYÓK
Amint a fentiekből látható, Ludovicus Tubero elfogultság nélkül — mint általában a legtöbb dologról vagy személyről — ír a magyarságról. A jogi műveltségű szerző, aki a törvényeket, az erkölcsöt és tiszteletüket oly fontosnak tartja, legtöbb esetben nem enged indulatainak. Ezt teszi akkor is, amikor Mátyás király portréját megrajzolja. (A kép elkészítése és beillesztése a más alkotók által készített Mátyás portrék közé külön tanulmány feladata.) A 15-16. század fordulójának Magyarországáról már kevésbé jóindulatúan beszél. Bevezetője szerint, munkájának első öt könyvét is azért írta, mert példát szeretett volna adni az utókornak arról, hová vezet a széthúzás, hogyan gyengülhet meg egy erős állam a belső egyenetlenség következtében.23 Tollából ugyanaz a közhellyel teli kép születik, amelyet a Mohács előtti országról más, magyar földre látogató értelmiségiek is megrajzoltak, illetve hazai szerzők is leírtak. Mindez nemcsak az első öt könyvből derül ki, Nándorfehérvár elvesztését is ennek tudja be a szerző. „[...] a török haragra lobbanva és a magyarok elbizakodottságától föltüzelve hirtelen indulattal elhatározta: az Ázsiának szánt fegyvereket ellenük fordítja, mivel úgy vélte — ahogyan az történt is —, hogy ha siet, a magyaroknál mindent készületlenül fog találni, és fegyverei számára minden hozzáférhető és elérhető lesz. Mert Corvinus Hunyadi Mátyás király halála óta addig a napig, amíg Szulejmán Pannónia határait megtámadta, közel 30 éven keresztül a magyar állam annyira tétlen és harctól tartózkodó volt a hosszantartó béke és a hadi események hiánya következtében, hogy csupán a bűnökre, gazdagságra és fényűzésre hajlott. Ráadásul jól tudta [ti. Szulejmán], hogy az ország főurai viszálykodnak egymással, és a királynak — azonfelül, hogy a kincstár súlyos hiányától szenved — kiskorúsága miatt semmi tekintélye nincs az övéi között. Növelte tovább a király iránti megvetést két magyar nemesnek szerencsétlen meggyilkolása, akiket egy cseh férfi ölt meg egy hirtelen támadt dulakodás közepette. Bár a királynak meg kellett volna bosszulnia ezeknek a meggyilkolását, de a magyarok nagy felháborodására mégis eltűrte, hogy az bosszulatlan maradjon, nehogy a cseheket, a hadi vitézségben kiváló és iránta igen odaadó népet maga ellent fordítsa [...]”24 A Szulejmánt háborúra buzdító törökök pedig azt mondják el, hogy a déli végvárak gyengék, üresen állnak, nincs erejük az ellenséges erő távoltartására, mivel az országot irányító előkelők kapzsiságuk miatt csak saját vagyonuk gyarapítására gondolnak, és elhanyagolják az államügyeket. A kincstartó az őrhelyeknek mindent fukarul juttat, a parancsnokok pedig elsikkasztják a kapott pénzt. Egyesek azt hangoztatják, hogy jó, ha a király szűkölködik, és nem veszik körül légiók, így legalább nem válhat 23 SRH. V. 112-113. p. 24 „Turca, ira inflammatus, atque insolentiae Hungarorum infensus, arma Asiae destinata in eos con- vertere, subito quodam impetu raptus, statuit; ratus, ut evenit, se omnia apud Hungaros inparata, armisque suis, si accelerassent iter, pervia atque exposita inventurum, Nam ab excessu regis Mathiae Hunniadis Corvini, ad illám diem, qua Salomon fines Pannóniáé invasit, per tnginta fere annos, rés Hungarica adeo deses, atque imbellis fűit, ex otii diuturnitate ac belli desuetudine, ut in sola vitia, diviuas, et luxuriant cre- vent. Ad hoc satis compertum habebat, principes regni inter se discrepare, nec regi praeterquam quod summa aerarii inopia laboraret, ob aetatem quidquam auctoritatis inter suos esse. Et auxerat regis conternturn, casus et caedes duorum Hungáriáé nobilium virorum, indigne a quodam Boemo in rixa subito aorta, interem- torum: quorum caedem cum rex ulcisci deberet, ne Boemos, gentem bellica virtute illustrem, sibique deditis- simam, ab se alienaret, múltam esse, magna Hungarorum consternatione, passut esc.” SRH. V. 361-562. p. 403
