Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN

Táblázatunk alapján látható, hogy az utcák és a lakosság száma között valóban összefüggés van, ami azonban nem mindig értelmezhető sematikusan. Annyit mégis megállapíthatunk, hogy a vizsgált városok esetében a három utcás települések lakossága 500 és 1000 fő között mozgott. E települések tekinthetők kisvárosoknak a lakosságszámukat tekintve. A középvárosok utcaszáma négyet és nyolcat számlált, a nagyvárosoké, amelyekhez Kecskemét és Szeged tartozott tárgykorszakunkban, tíz és annál több utcát mondhatott magáénak. Népességszámát tekintve Makó a nagyvárosok táborát gyarapítja korszakunkban, ahol a négy utcában 4-6 ezer lakos tömörült.

Az utcákat természetesen nem a mai értelemben vett utcaként tekinthetjük, hanem egyet-egyet városnegyedként foghatunk fel, azaz a belőle kiágazó vagy oda torkolló kis utcákat, zsákutcákat és közöket szintén ide számíthatjuk. Ez az utcaforma a magyar középkor öröksége, és a törökkort is túlélte. Elsősorban a városi házhelyek és telkek sajátos osztódásából, aprózódásából következett, és abból, hogy mindezt a tárgykorszakban nem szabályozták városi szabályrendeletekkel.50

Az utcákat nem pusztán a városok térbeli elrendeződése vonalainak tekinthetjük, hanem igazgatási egységeknek is. A berendezkedő török hatalom praktikus és bölcs belátásból nem avatkozott be a helyi közigazgatás mikéntjébe, hagyta érvényesülni a régi formákat. Talán személycseréket hajtott végre, de egyébként legtöbb helyen, ahová nem telepedtek be törökök, mintegy „ráült” a korábbi igazgatási szervezetre. Ilyetén- képp a török defterekben fennmaradt helyi viszonyok mintegy lenyomatai a városok középkori helyrajza mellett az igazgatási állapotnak. A török adóösszeírókat a magyar közigazgatás megbízottai vezették összeíró útjuk során. Éppen a fentiekből következtethetünk arra, hogy azokban a névsorokban, ahol a török összeírások nem tüntetnek fel külön utcákat, ott nem éltek eme igazgatási alegységek. Ott a városi elöljáróság maga tartotta számon a település minden családjának, gazdasági egységének életviszonyait, anyagi erejét, és ennek megfelelően vetette ki és hajtotta be adójukat, amely adminisztrációs munkában az egyes utcák vezetői: az utcabírák, utcakapitányok meghatározó szerepet játszottak. Bizonyságul szolgál erre Csongrád, Dunapataj és Kalocsa példája, ahol korábban utcákat tüntettek fel, 1570-ben, illetve 1590-92-ben pedig már nem. E helyeken, bár csökkent a lakosság, az utcák nem szűntek meg, csak az a külön szerepkörük, amelyet az igazgatásban játszottak. Legtöbb helyen tehát nem a török adóössze- írók szemlélete, valamint a város alaprajza változott, hanem a helybeli közigazgatás szervezete.

Az általunk felvázolt képtől eltérnek a Csanádi szandzsák városai. Az említett Csa- nádon kívül, ugyanis itt a nagyobb lélekszámú városokban (Becse, Becskerek, Módos) nem tüntettek fel utcákat, amelyek egészen bizonyosan léteztek, ám annak ellenére, hogy éltek e helyeken a déli szlávok mellett, illetve között magyarok is, a városok igazgatási rendszere a fentiekben bemutatottaktól eltérő lehetett. Más magyarázatot e jelenségre nem tudunk adni.

A temesvári és moldovai szandzsákra nézve Engel Pál említett munkájában nem adta meg a városok esetében az utcák számát, mert nem közölt részletes névlistákat. A

50 A fentiekre és a középkori utca fogalomra, továbbá a korábbi szakirodalomra 1. Blazovich László 2002. 142-156. p. Különösen 152-154. p.

354