Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN

leveléből megállapíthatjuk.3 E területet ekkor már más déli szláv népek mellett szerbek lakták többségében. Itt is meg kell azonban jegyeznünk, hogy nem lehetett elhanyagolható számú a magyar, illetve a több évszázados magyarországi tartózkodás után magyarrá lett nyugat-európai telepes lakosság, amely a középkorban nagyhírű szerémségi szőlőskerteket művelte.

A nyelvhatár kérdésében tehát ezen a területen könnyebb helyzetben van a kutatás. A Dráva ugyanis az országhatártól a Dunába ömléséig terjedő szakaszán egyúttal nyelvhatárt is képezett már a 15-16. században A helyzetet két kortárs is pontosan leírja. Petrus Ransanus „A magyarok történetének rövid foglalata” című, 1488-ban írt munkájának az ország földrajzát magában foglaló részében megemlíti, hogy a „[...] Dráva és a Száva közötti területet lakóiról Sclavoniának nevezik.” Ludovicus Tubero „Kortörténeti feljegyzések” című művében pedig így ír: „a magyarok fennhatósága alatt lakó területeket tehát sok nép lakja, amelyek nyelvükben különböznek egymástól, tudniillik más nyelvet beszélnek a szlávok, akiket a magyarok gotoknak hívnak, bár ennek a szónak az első betűjét t-nek mondják. Ezek ugyanis az illírekkel közös nyelven beszélnek. Más nyelvet használnak a geták, akiket maguk a magyarok moroulachusok- nak hívnak, tudniillik ezeknek a nyelve, bár nem romlatlan formában, római eredetű. A dalmát parttól, amelyet az Adriai-tenger mos, a Dráva folyóig az illír népek laknak, akiket a magyarok részint horvátoknak, részint pedig szlavónoknak és rácoknak mondanak. A Drávától kezdődik a magyar beszéd, amelyet valamennyi erdélyi is használ, kivéve a gotokat, akiket a csehek szlavónoknak neveznek, és ezért feltételezem, hogy a szlavónok és a gótok ugyanaz a nép”.4 Tubero információja tehát összecseng a 35 évvel korábban alkotó Ransanuséval. A Dráva mint nyelvhatár tény volt már a 15. század második felében, az is maradt a mai napig. Mindez természetesen nem zárja ki a magyar nyelvszigetek jelenlétét a Dráva és a Száva folyók között.

Hosszú idő telt azonban el addig, míg innen, e terület keleti, Duna-Száva közötti részéről, a Szerémségből a nyelvhatár tovább mozdult észak felé. Olyan nagy és végzetes események nyomán következett csak be, mint Nándorfehérvár eleste 1521-ben és a mohácsi csatavesztés. Addig Bács, Bodrog és Csongrád megyék lakossága magyar volt, amit mi sem bizonyít jobban, mint azon 1525-ben keletkezett oklevél, amelyben Lekcsei Sulyok István és Balázs, valamint Kiskeszi Ferenc és Ladnicai Czirko György panaszára II. Lajos király a boszniai káptalannak megparancsolja, hogy idézze meg Enyingi Török Miklóst, Bálintot és társaikat azon hatalmaskodás miatt, amelyet a felperesek Szabadka nevű kastélya ellen tettek.5

3 SZAKÁLY FERENC: Szerbek Magyarországon - szerbek a magyar történelemben. In: A szerbek Magyarországon. Szerk.: Zombori István. Szeged, 1991. 13. p.

4 Petrus Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata. Közreadja: Blazovich Laszló-Sz. GaláNTAI ERZSÉBET. Budapest, 1983. 66-67. p. (Továbbiakban: RANSANUS)

5 Engel PÁL: Egy bácskai jobbágynévsor 1525-ból. In: Történelmi Szemle. 1995/3. szám. 353-364. p. Az oklevélben szereplő településnevek és a hozzájuk tartozó jobbágylista összevonva az alábbiak: Telek (85), Kamarás (48), Pácser (104), Bajmok (59), Györgye (90), Budakuta (26), Napfény (65), Csantafejér (63), Újváros (121), Hímesegyház (20), Ókor (89), Kerekegyház (62), Béla (106), Keresztúr (6), Futak (136), Iregd (35), Betér (25), Temen (18), Martályos (26), Szentandrás (32), Kisbajcs (32), Orbász (66), Vásároskürt (73), Szentpéter (5), Szentiván (10).

324