Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN
rülmény, hogy a város egykori pusztáinak ezen déli területe régészetileg kevésbé feltárt, mint a tavak vidéke. Ez az oka annak is, hogy a földműves és állattenyésztő falvak, valamint a szállások nem különíthetők el, és elsősorban az egykori templomos falvak helyeiről van biztos tudomásunk. A 10. századtól a 13. század közepéig terjedő időszakból főképp a templomokról maradtak fenn emlékek. A korszak faluját, faluképét is rekonstruálhatjuk a régészeti feltárások nyomán. A 11. században a nemezsátor mellett kezdett elterjedni a földbe mélyített ház, amely azonban kis méretével (10 m2), ablak és kémény nélküli szerkezetével elsősorban csak télen nyújtott menedéket az átlagosan öt fős családoknak. E gödörházak mellett hasonló helyiségekben tartották az állatokat, mivel az efféle ház alkalmatlan volt állandó ottlakásra, csak menedékül szolgált az időjárás viszontagságai elől. Tavasztól őszig a falvak lakói szabadban, illetve sátrakban éltek. E putrik mellett azonban már all. században terjedt a felmenő falú ház vert falazattal, illetve fából készült oldalakkal. A házak nagy portákon egymástól távolabb álltak, azonban falvakká rendeződtek, amelyeket körülárkoltak a védelem és az állatok elkóborlásának megakadályozása céljából. A faluelnevezések állandósultak, legtöbb esetben akkor is, ha kisebb körzetben vándoroltak, azaz újabb föld vagy jobb legelő mellé költöztek lakói.45 A 12. században egyre jobban terjedt a földművelés, és a rideg állattartást kezdte felváltani az istállózó állattenyésztés, amely — mint a 13. századi adatok bizonyítják — a föld trágyázását (terra furata), valamint az egy helyen végzett és magasabb terméshozamot biztosító földművelést tette lehetővé. Jóllehet éppen vidékünk volt az a terület, elsősorban a földbőség miatt, ahol még hosszú ideig megmaradt a kezdetlegesebb vad talajváltó rendszer, amelynek során az állatok által legelőként használt és így trágyázott földet törték fel, ha az addig művelt föld kimerült. Az agrokultúra alapeszközei az ökrökkel húzott eke és sarló voltak. A falu lakói határukat a földközösség keretein belül művelték, ami megmunkálási kényszerrel és évenkénti újraosztással járt. A telekrendszer a 13. század második felétől kezdett kialakulni. A falu élén a bíró (villiens) állt, a földesúr embere, aki a település gazdasági és társadalmi életét irányította. Nemcsak a termelésre ügyelt és az adókat gyűjtötte be, hanem a kisebb ügyekben az alsófokú igazságszolgáltatás fórumaként működött.46 A fent leírt módon élt Szabadkának és vidékének lakossága a régészek által feltárt településeken a tatárjárás előtti korszakban. (1996) 45 Kristó Gyula: Magyarország története 895-1301. Egyetemi jegyzet. Budapest, 1984. 131. p.; MT. I. 1113-1114. p. 46 Kristó Gyula 1984. 163-165. p.; MT. I. 1114-1115. p. 290
