Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
II. KÖZÉPKORI MEZŐVÁROSOK ÉS VÁROSLAKÓK AZ ALFÖLDÖN
rendelkeztek.”31 Az oklevélben tehát a Werbőczy által leírt szokásjogi szabályoknak megfelelően járt el Corvin János, ami megerősít bennünket a fentebb elmondottakban. Mielőtt tovább mennénk, nézzük meg, mit tekintett a középkor embere ingónak, illetve ingatlannak. A Szász tükör szerint az ingatlanokkal szemben mindazon dolgok, amelyek állaguk változtatása nélkül elmozdíthatok, ingók, tehát a nem tartósan földhöz erősített tárgyak, amelyek közé a piaci bódék, fából ácsolt házak is tartoztak, vagy például a szélmalom. Mindaz, amit a fáklya lángja felemészt, illetve eléghet és elpusztulhat, az ingókhoz számítható. E természetes szemléletet követő felfogás azonban a középkor során változott, ugyanis később a mai értelemben vett számos ingóságot az ingatlanok közé számítottak, mint például az örökölt vagy eladott földön élő szolgákat, vagy a különösen értékes tárgyakat, mint a páncél és ágyú vagy az arany és ezüst tárgyak, eszközök. Ide számították a fekvőségek eladásából származó pénzt is. Sok egyes dolgot együtt számolva ugyancsak ingatlannak tekintettek, mint például egy értékes műgyűjteményt vagy könyvtárat, vagy Magyarországon a ménest. A kőből (téglából) épített ház ugyancsak az ingatlan részének számított, az ácsolt faház hovatartozásának megítélése területenként változott. A középkor későbbi időszakában tehát végső soron az értékétől függött, hogy mit tekintettek ingatlannak és mit ingónak.32 Gyulán tehát a jobbágyok telki állományukat a Hármaskönyvben leírt módon adhatták, vehették, így lehetett szerzett vagyonuk, és örökíthették azt. Ingatlanaik közé még a téglából épült házak tartoztak. Ingóságaik köre a tárgyalt időszakban az ácsolt bútorokra, a ruhaneműkre, a használati és személyes tárgyakra terjedt ki, valamint az állatállományra, továbbá a begyűjtött terményre és a pénzre. A gazdagabbak ékszerekkel is rendelkeztek. A szegényebbek faházait szintén az ingóságok közé számolhatjuk. Ha tovább költöztek, szétszedték, és magukkal vitték új lakhelyükre. A szabadalomlevél azon része, amelyben Corvin az ingóságok örökítéséről rendelkezett, arra enged következtetni, hogy korábban a földesúr az örökös nélkül elhalt jobbágy ingatlanai mellett ingóságaiból is részesedett. Valószínű, az utóbbi esetről lehetett szó, mert Brandenburgi György őrgróf, az új birtokos az örökös nélkül elhaltak ingó vagyonának harmad részét újra magának tartotta meg.33 A városban élt nemesek természetesen tulajdon- és öröklési jogi ügyleteiket a nemesekre vonatkozó szabályok szerint intézték. Hogy Gyula lakosságának magánjogi helyzete alig különbözött a jobbágyfalvak lakóiétól, azt megerősíti a birtokos Brandenburgi számára készített jövedelemjegyzék, amelyből kiderül, hogy a gyulaiak mint telkes jobbágyként, illetve zsellérként teljesítették szolgálataikat uruknak pénz, munka és terményjáradék formájában.34 A tárgyalásunk körébe vont Debrecen mint királyi birtok az 1260-70-es években került a Debreceni család birtoklásába, és annak tagjai 1404-ig, a család kihalásáig kezükben tartották. Ekkor mint magtalanul elhalt ember birtoka visszakerült a király rendelkezési körébe. Királyi mezőváros lett, amelynek a király volt a földesura. (Kubinyi 31 Blazovich László 2007. 44. p. 32 Bevezető. In: Eike von Repgow: A Szász tükör. Közreadja Blazovich László-Schmidt József. Szeged, 2005. 18. p. 33 Bácskai Vera: Gyula gazdasága és társadalma a XV-XVI. században. = Gyulai füzetek 3. Gyula, 1991. 30. p. 34 Veress Endre 1938. 87-91. p. Magyar fordítása: Blazovich László 2007. 63-70., 76-80. p. 258
