Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

II. Hazai történelmünk középkori és kora újkori szakaszában a jogegységesítés két időpontját állapították meg a jogtörténészek. Az egyik Mátyás király idejében indult, nagyszerű teljesítménye a Decretum Maius (1486), és II. Ulászló király alatt Werbőczy munkásságában csúcsosodott ki. E munka Erdélyben folytatódott újabb Tripartitum ki­adásokkal és Weres Balázs (1564), valamint Heltai Gáspár (1571) magyar nyelvű for­dításaival. A második szakasz 1600 tájékán kezdődött, és a Bethlen Gábor fejedelem­sége alatt megjelent Specimen Juridici Processus-ban, majd a II. Rákóczi György ide­jén megerősített Approbata-kban és az Apafi Mihály uralkodása alatt megszerkesztett összefoglaló műben, a Compilata-kban tetőzött.33 A fentiekhez hasonló folyamat játszódhatott le jóval korábban, Károly Róbert uralkodása alatt azon időszakban, miután az uralkodó a tartományurak hatalmának leverése után az ország belső rendjét megszilárdította, és államszervező tevékenysége során helyreállította az udvari bíróságok tekintélyét. Bertényi Iván részletesen, nagy forrásbázis alapján tárgyalja e folyamatot, és az intézménytörténet mellett egyúttal be­mutatja a személyes kapcsolatok szálait Károly Róbert király és országbírái között.34 A király uralkodásának utolsó húsz évében a korábbi káosz után sikerült kiépíteni egy olyan államapparátust, amely akaratát és céljait a szándékainak megfelelően kiszolgál­ta. Részese ennek az igazságszolgáltatás, mindenek előtt az országbírói intézmény, amelynek vezetői: Hermány nembeli Lampert mester (1313-1324), Köcski Sándor (1324-1328) és Nagymartoni Pál (1328-1349) voltak, akik az uralkodót fenntartás nél­küli hűséggel szolgálták.35 A királynak és az országnak egyaránt érdekében állt az olajozottan működő állam- szervezet, amelynek munkáját a jogbizonytalanság megszüntetése és a jogegység meg­teremtése nagymértékben jellemezte. A korszakban még nem érett meg a helyzet ösz- szefoglaló jogi alkotások, jogkönyvek összeállítására, azonban az országbíró maga és a király nevében, mint vezető bírói fórum, ítéleteiben az elvi döntések hangsúlyozását felvállalta. Ritkán az ítélet magyarázatával vagy indoklásával, jóval gyakrabban a ko­rábbi és későbbi időszakokban egyaránt használt regni consvetudine fordulattal. Éppen azért csak ily röviden, mert a felsőbíróságok — mint a 15. században is —, bár igé­nyük volt rá, a rájuk nehezedő sok per miatt a kiérlelt döntéseket — mint Rácz Lajos állítja — eliminálták.36 Az ország szokásaira, a már kialakult jogra hivatkozás a feudá­lis jogrend sajátossága volt. Ezt tették Európa országaiban. A németek is hangoztatták az „altes, gutes Recht”, a régi jó jog fogalmát. Éppen a 14. század 20-as éveiben elindult jogegységesítési folyamat eredménye­ként születhettek meg az 1351. évi törvények, illetve az említett országbírák, majd más ítélkezési fórumok döntéseiben is megtaláljuk azon szokásjogi és azon belül magánjogi 33 RÁcz Lajos: Werbőczy István Tripartitumának első fordításai. In: Ünnepi tanulmányok Máthé Gá­bor 65. születésnapja tiszteletére. Szerk.: Mezey Barna, Révész T. Mihály. Gondolat Kiadó. Budapest, 2006. 456-459. p., 463. p. 34 Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Akadémiai Kiadó. Buda­pest, 1976. 60-101. p. 35 Bertényi Iván 1976. 62-71. p., 73-111. p. 36 Rácz Lajos 2006. 458. p. 201

Next

/
Oldalképek
Tartalom