Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)

I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK

jászság kiváltságainak alapja, éppen úgy, mint a szászok és székelyek tekintetében, a királynak nyújtott hadi szolgálat volt. A jászok esetében mindez világosan látható azon 1323. március 8-án I. Károly király által Zokan fia Larzan és társai nemzetsége számára kiadott oklevélből, amelyben a király kiemeli őket s utódaikat Keuerge fiainak és másoknak az uralma s joghatósága alól, és a királynak katonai szolgálatot teljesítő jászok sorába emeli őket. Megengedi továbbá számukra, hogy kapitányaikat és bíráikat a királyhoz hű személyekből szabadon válasszák.

Az oklevél néhány sora felfedi számunkra a jászság korabeli társadalmi és jogi helyzetét. Még fennállt náluk a nemzetségi alapon szervezett társadalom, hiszen egy nemzetség kapta a kiváltságot, amely katonákat állított ki saját nemzetségbeli vezető, a kapitány parancsnoksága alatt, és a törvénykezés alsó szintjén ugyancsak a nemzetség tagjai sorából választott bíró ítélkezett felettük. Ugyanakkor már megvolt a jászság között a társadalmi tagozódás, kialakult az egymás alá és fölé rendeltek rétege, hiszen az említetteket szolgai, bizonyára jobbágyi sorból emelte fel a király a hadi szolgálatot nyújtó jászok közé. Az 1323-as oklevél bepillantást nyújt a jászoknak már jóval korábban adott csak minden bizonnyal nem írásban lefektetett kiváltságaik és kötelezettségeik közé, amelyek életük közjogi kereteit adták, és egyúttal meghatározták a szokásjogban megnyilvánuló magánjogi viszonyaikat is.

A kunok esetében hasonló helyzettel állunk szemben. Magyarországi történetük viharosnak mondható fél évszázada után az 1279-ben kiadott második kun törvényből ismerhetjük meg jogállásukat. Ők ebben az időben még ugyancsak a nemzetségi szervezet által meghatározott formában éltek, nemzetségek és azon belül nemek és ágak szerint, azonban társadalmi tagozódásuk előrehaladott állapotban volt. A IV. László király által kiadott kun törvények az Andreanumhoz hasonlóan rögzítették a hét, más forrásokban hatnak (Borcsol, Olás, Csertán, Iloncsuk, Kór és Köncsög) mondott nemzetség (generatio) szálláshelyét. A magyarországi hely- és személynév anyagban még további kettő, a Kongrolu és a Baraq fordul elő, amelyek a kipcsak törzsnevekkel egyeznek, ami arra utal, hogy az eredeti kun törzsek töredékei érkeztek az országba.

Szálláshelyüket a kun törvény a Duna és a Tisza vagy a Körös folyó mellett vagy a Maros és a Körös folyók között vagy ugyanannak a folyónak mindkét partján, avagy a Temes és Maros folyók között, illetve ezek környékén jelölte ki, ahol a szolgálónépek és az örökös nélkül elhalt nemesek földjeit is ők kapják a településeik határain belül. Továbbá a király nekik adományozta a nemesek és várjobbágyok e területen fekvő üres, tehát nem lakott és művelt földjeit, amelyekért azonban igazságos árat vagy megfelelő cserét fognak adni. Mindezeket a kunok egymás között osszák szét mindenkinek a képessége, milyensége vagy jogi állapota szerint — rendelkezett a király. Az ott élő nemeseket és várjobbágyokat pedig meghagyta birtokaikban. Jelen esetben IV. László király a felmerülő viták elkerülése érdekében éppen úgy körülhatárolta és rögzítette a kun szállásterületet, mint jó ötven évvel korábban II. András tette azt a szászok esetében. A későbbiekben természetesen mindkét helyen számos változás következett be a kijelölt területben. Mindenesetre a két, egymástól időben távol álló rendelkezés azonos szemléletről árulkodik.

A törvény rendelkezik a kunok törvénykezésének formájáról, amely szerint a főbí- rájuk a nádor, amint ezt már IV. Béla király eldöntötte, akihez az egyes nemzetségektől fellebbezni lehetett, ha a nemzetségi bíró döntését a felek nem fogadták el. A nádor

179