Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
a szekerekről ők vitték a pincébe, valamint csekély hosszúfuvart is teljesítettek, tehát messze álltak a királyi szabad városok polgárainak jogi helyzetétől.95 A fentebb szemügyre vett négy földesúri város, illetőleg mezőváros dologi kötöttségeit vizsgálva számos hasonlóságot és különbséget láthattunk, amelyek elsősorban abból származtak, hogy a falvak és mezővárosok egyaránt a mindenkori földesúr birtokába és joghatósága alá tartoztak. Az alá- és fölérendeltségi viszonyokat a földesúr akarata szabályozta, amelynek azonban erős korlátot állított a szokásjog. E vélekedést megerősíti, hogy a belső függőségi viszonyokba az állam, jelesül a király nem avatkozhatott be; jellemző, hogy az 1848-as törvények előtt a mezővárosokról és falvakról nem született országos hatókörű jogszabály. A középkori tulajdont — mint említettük — számos kötöttség terhelte, amelyek hatást gyakoroltak a családi vagyonjogra és az örökösödési jogra. Mindez rányomta bélyegét a városi jogra is, amelyről megállapíthatjuk, hogy a középkor során — szemben a nemesi joggal — változásokon ment át. A városok polgárai legtöbb esetben fokozatosan szabadultak meg urukhoz kötődő alá- és fölérendeltségi viszonyaiktól, valamint a kiscsalád szerepének megerősödésével a nagy családi és rokonsági kötelékeiktől, amint ez a jogkönyvek megfelelő artikulusaiból kiolvasható, továbbá ezt fejezik ki a városok számára kiadott privilégiumlevelek is. A hagyományos vérségi tulajdonlási és öröklési rendszeren az egyház ütötte az első rést a mortuarium létrehozásával, majd pedig a 13. században elterjedtek a végrendeletek, amelyek tovább bontották a kora középkorban kialakult formát. Az általunk tanulmányozott jogkönyvek, a Szász tükör kivételével, említést tettek róluk. A végrendeleti öröklés, amelynek több formája alakult ki, főszabályaiban követte a törvényeset, ám attól számos esetben, főként az ingóságok területén, eltért. Elemzésünk során kiderült, hogy a városi öröklési gyakorlatban a kezdeti, csak férfi öröklést felváltotta a nemek egyenlősége az örökösödés során, amit többek között az hívott életre, hogy a nők kezén is lehettek ingatlanok, ami egyúttal hozzájárult a családi vagyonigazgatási közösség kialakulásához, amely során, bár a vagyont a férj gondozta, a házasfelek megtartották különvagyonukat. További elmozdulást jelentett, hogy az öröklés során a túlélő házastárs tért nyert a lemenőkkel szemben, ugyanis változott a korábbi szemlélet, amelyből kialakult a fejenkénti öröklés rendszere, és a lemenők rovására a túlélő házastárs az örökhagyó vagyonának fele részét kapta. Arról pontos képünk nincs, hogy ez a szerzetten kívül az ősi javakra is vonatkozott-e. Vizsgálataink során figyelemmel kísérhettük, miként és általában milyen hosszú úton szabadultak meg a királyi városok, azon belül a tárnokiak és polgáraik urukhoz, a királyhoz kapcsolódó személyi és dologi függőségüktől, és miképp alakult át mindez a városok közössége által fizetett adókká. Ugyanakkor a földesúri városokban és mezővárosokban e folyamat teljesen nem ment végbe, megmaradt a dologi függés, amely kifejeződött az öröklés során abban, hogy a parasztpolgárok ingóságaik szabad örökítésével szemben ingatlanaiknak csak korlátozott tulajdonjogát és használati jogát örökíthették. 95 Blazovich László: A gyulai uradalom 1525. évi jövedelemjegyzéke. In: Város és uradalom i. m. 56-62. p., különösen 59. p. 150
