Blazovich László: Demográfia, jog és történelem. Válogatott tanulmányok - Dél-Alföldi évszázadok 31. (Szeged, 2013)
I. KÖZÉPKORI JOGKÖNYVEK, RENDISÉG ÉS ETNIKAI AUTONÓMIÁK
bői arra következtethetünk, hogy a lengyelországi Krakkóban a pozsonyihoz hasonló végrendelkezési szokásjog élt, ami megkönnyítette a kereskedelmi kapcsolatok mellett az egyes családok között a rokoni szálak kiépítését. Szúrópróba szerűen betekintettünk a szomszéd, ugyancsak tárnoki városban, Sopronban a tárgyidőszakban készült végrendeletekbe, amelyekből a pozsonyihoz hasonló képet nyerhettük,61 akárcsak az ekkor már földesúri város Késmárk 16. századból ránk maradt bírósági könyvéből.62 A késmárki esetek tárgyalására a későbbiek során még visszatérünk. Vizsgálataink eredményeképpen megállapíthatjuk, hogy a királyi szabad városok egy csoportjában, a tárnoki városokban a tárgyalt időszakban a polgárok öröklésének, azon belül a végrendelkezésének szabadságát nem korlátozta a birtokos, a király, teljes szabadság mégsem jött létre, mert azt a város érdekei akadályozták, ugyanis egy adófizetőt sem kívántak elveszteni. Ezért például a budai polgár idegennek nem adhatta el ingatlan vagyonát.63 A városi jognak megfelelően mindkét nembeli lemenők egyaránt örököltek, a törvényes forma szerint fejenként, beleértve a túlélő házastársat is.64 Úgy tűnik: a családok vagyonigazgatási közösségben éltek, azaz mindkét fél a házasságon belül megtartotta saját, a házasságba vitt vagyonát, amely vagyonösszességet azonban a férj kezelte, beleegyezése nélkül a feleség a sajátja felett sem rendelkezhetett. Nyomatékosítja e feltételezést, hogy az örökhagyó legtöbb esetben házastársa életében rendelkezett saját vagyonáról. A dokumentumokból ritkán kerül elő a közösen szerzett vagyon, amiről különbözőképpen rendelkeztek. A Summa legum Raymundi-bm leírt végrendelkezési szokásjog mindhárom formája élt a tárgyalt városokban, amelyek közül kettő követte a törvényes öröklés módját, azonban az idők folyamán változás következett be, ugyanis a kiscsalád jelentőségének előre nyomulásával a túlélő házastársak, elsősorban az asszonyok, a korábbiakhoz képest nagyobb részt kaptak az örökségből a lemenők, illetőleg azok nem léte esetén az oldalági rokonság rovására. Élt a haszonélvezet jogintézménye, amelyet elsősorban a férjek hagytak örökül feleségük részére, ám ritkábban, de úgyszintén előfordul az örökhagyó asszonyok végrendeleteiben. A vizsgált dokumentumok alapján kimutatható, hogy a középkor évszázadai során a városi öröklési jogban jelentős változások következtek be, ami megerősíti a szakirodalom korábbi megállapítását, amely szerint a városi jog Willkiirrecht-ként, azaz változó helyi jogként élt a városokban, szemben a nemesi joggal, amelynek ereje a változatlanságában és a hagyományok tiszteletében (altes gutes Recht) nyilvánult meg. dedit potestatem et facultatem, demptis tricentis florenis auri quomodolibet valeant, debeant sew possint se intromittere in effectum, séd ipsa sua uxor dumtaxat exponendi ipsa bona ab eo plena habeat potetstatem et facultatem.” - Preßburger Protokollum i. m. 145. sz. 61 Házi Jenő: Sopron szabad királyi város története II rész. I. kötet. Végrendeletek és egyéb feljegyzések 1390-től 1524-ig. Sopron, 1930. 35-36. p. (1426., 1427.), 186-187. p. (1476.), 192-193. p. (1480.), 200-201. p. (1481.), 207. p. (1483.), 215-216. p. (1484.), 220-221. p. (1487.), 240-242. p. (1493.) 62 Ilpo Tapani Piirainen-Arne Ziegler: Das älteste Gerichtsbuch der Stadt Käsmark/Kezmarok aus den Jahren 1533-1553. Leutschau/Levoöa 1988. 37-38. p., 42-43. p., 56. p., 58-59. p., 62. p., 64. p., 68. p., 70. p., 81-82. p. 63 Ofner Stadtrecht i. m. 200. sz. 64 SZENDE K.: Otthon a városban, i. m. 113-114. p. 143
