Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)

RÓNAY LÁSZLÓ (1864–1909)

tünk, de persze a peronra - akkor, amikor őfelsége megérkezett - nem engedtek ki, mert sem megfelelő engedélyünk nem volt, sem nem voltunk ünnepien felöltözve, így csak igen messziről, az ablakon keresztül láttunk nagy keveset. Egész estig azt sem tudtuk, mit csináljunk, alig vártuk, hogy az este induló vonattal visszautazhassunk. Ilyen hirtelen rögtönzései voltak Lacinak, persze, az ünnepélyből nem láttunk semmit.

Házassága évében, 1893-ban behívták Lacit utolsó fegyvergyakorlatára a honvédhuszárokhoz Kecskemétre, s ezzel a katonai szolgálatának végképpen eleget is tett. Midőn onnan hazajött, és kérdezték, hogy miként tetszett neki a honvédségnél, azt felelte: „Jó, jó, de csak nem Kaiser huszár az!”

Ettől az időtől kezdve mind szótlanabb és magába zárkózóbb lett, a nótá- zási kedve is megszűnt, megállapíthatjuk, hogy nem volt boldog családi élete. Feleségével egyáltalán nem értették meg egymást. Valószínű, hogy mindkét fél hibás volt ebben, de Lacinak, aki az otthoni nyugodt és csendes életet szerette, sehogy se tetszett, hogy Kamilla ellenkezőleg azt szerette, ha mindig van nála valaki, így testvérei közül hol egyik, hol másik állandóan ott volt, ha pedig azok hazamentek Szabadkára, Kamilla velük ment, aztán mindig valamelyikkel tért vissza ismét. Már az első hónapokban is többet tartózkodott Szabadkán és Palicson, mint otthon. Ezt Laci nem szerette, de Kamillára nem volt annyi befolyása, hogy ezen változtatni tudott volna. Tibornak 1893. december 11-én történt világrajövetele után mondta egy alkalommal Laci, hogy „Gyermek nélkül nem ér a házasság semmit.”

A házastársak között a viszony állandóan romlott, és Laci mind hallgatagabb és visszavonultabb lett, aminek bizonyára folyton romló vagyoni helyzete is oka volt. Mindenki tudta, hogy apósa, az öreg Vermes Gábor többszörös milliomos, s ámbár 9 vagy 10 gyermeke volt, azért remélni lehetett, hogy segítségére fog vejének lenni, és valóban, az öreg Vermes a maga módján hajlandó is lett volna segíteni. Még 1893 nyarán eljött Vermes Zomborra, eljött édesatyámhoz, és elmondta, hogy ő egyelőre 100 ezer forintot ad hozományul Kamillának, és azt javasolta Lacinak, hogy ő ezzel a pénzzel kifizeti az Első Pesti Hazai Takarékpénztárnál a Laci birtokát terhelő törlesztéses kölcsönt azzal, hogy erre az első helyre Kamilla kerüljön, mint hitelező, de Laci ezt a módot nem hajlandó elfogadni, kéri tehát atyámat, mint idősebb testvért, beszéljen Lacival, hogy csinálják meg így a dolgot. Atyám megjegyezte, hogy ő megkísérelheti ugyan Lacival beszélni, de ismervén őt tudja, hogy az mind hiábavaló. Nem is lett ebből a rendezésből semmi, Vermes pedig - akkor legalább - nem folyósított részére pénzt. Kamilla azonban elég ügyes volt arra, hogy lassan-lassan, kisebb részeitekben ugyan kiszedett 27000 Ft-ot, azzal azonban nem adósságot törlesztettek, hanem elköltötték.

1896-ban szűnt meg a közöttünk, mint az 1894. november 17-én elhunyt édesatyám örökösei és Laci között a közös gazdálkodás, és már 1897-ben Kamilla megkapta a 100000 Ft kiegészítéseként neki járó 73000 Ft, azaz 146000 korona hozományt, amellyel hogy mit csináltak, nem tudom, de Kamilla elég jó rangsorban betábláztatta magát Laci telekkönyvére. Ezt azonban a hitelező makói pénzintézetek megtudták, és sorban megtámadták Lacit, és

534