Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)
RÓNAY JENŐ (1854–1921)
liába, Verkhneudinszk^8 közelébe került, ahol 1916. július 28-án keltezte az utolsó levelét. Ugyanezen napon Berezovkából, a szibériai fogolytáborból szökést kísérelt meg, és soha többé magáról életjelet nem adott. Atyja és anyja mindent elkövettek megtalálására, de sajnos eredmény nélkül. Halála körülményeiről semmi bizonyosat sem tudunk, állítólag szöktetői azon tévhitben, hogy sok pénz van nála, meggyilkolták. Rónay Gyula néhány évvel öccse halála után, feltehetőleg édesanyja kívánságára és anyagi támogatásával, megbízta Tábori Kornélt, hogy Dénes családjának 1914. július 27-től haláláig írt leveleit, valamint bajtársai visszaemlékezéseit rendezze sajtó alá. Tábori Kornél a felkérésnek eleget tett. Az elkészült munkával kapcsolatban a következőket jegyezte meg: „Ez a könyv, melyet 1926 márciusában rendeztem sajtó alá, mindössze öt példányban készült: 1. Eredeti rajzokkal, iniciálékkal özu. zombori Rónay Jenőné számára Somfay János színes illusztrációival. 2. Egy-egy példány Rónayné fiai és leánya számára Drahos János eredeti (mástémájú) rajzaival. 4-5. Számomra készült, rajztalan példány.” Ezt az egyik rajztalan példányt ajándékozta az Országos Széchenyi Könyvtárnak Tábori Pál, Kornél fia, apja emlékére. A mű az Egy reményteljes ifjú életének végzetes tragédiája címet kapta.159 160 A család birtokában nem maradt meg egy kötet sem, így a közgyűjteményben fellelhető munkára támaszkodva részletesebben megismerhetjük Rónay Dénes életének utolsó szakaszát és halálának körülményeit. A Dénes életrajzát taglaló bevezetőt Rónay Gyula vetette papírra. A krónikaíró Rónay Elemér tőle kaphatta az általa fentebb közölt adatokat, mert azok szinte szóról-szóra megegyeznek az előszóban leírtakkal. Az első levelet Dénes egy nappal a Szerbiának szóló hadüzenet átadása előtt írta Székesfehérvárott 1914. július 27-én: „Kedves Szüleim! Ma vonultam be Fehérvárra. Itt nagyban folyik a készülődés. Valószínű, hogy kedden vagy csütörtökön megyünk innen el. Hogy hová, azt még nem tudom; de tőlem telhetőleg fogok magamról hírt adni. [...] Hogy hogyan, miképpen lesz a dolog, azt a jó Isten tudja; bár adná, hogy mentői szerencsésebben végződjék. Ha meg a balszerencse éri utol az embert, úgy abba is bele kell nyugodni. Sorsát senki el nem kerülheti. Ha a sors elragadna szeretett szüleim és testvéreim köréből, úgy ez a hazáért történt, s azon nem szomorkodni kell, hanem büszkének lenni reá. Végrendelkeznem nem kell, mert hisz saját akaratom megegyezik a törvényes örökösödéssel, vagyis mindenem, amim van, a papáé legyen. [...]”l6° A következő napokban az indulásra várakozva tudósított, azt latolgatva, hogy talán a határra, vagy esetleg Belgrád alá vonulnak. ‘58 Mai nevén Ulan-Ude, a Burját köztársaság fővárosa. ‘59 Egy reményteljes ijjú életének végzetes tragédiája, i. m. 160 Uo. 11. 503
