Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)

RÓNAY ERNŐ (1852–1913)

midőn 1904-ben képviselő lettem, így abban az időben igen sokat voltam vele együtt, mert ugyanott étkeztünk, a képviselők részére fenntartott asztalnál.

A század elején már kezdett Erneszt nagyon öregedni, ami abban nyilvánult meg, hogy végtagjai, különösen a kezei, télen annyira fáztak, hogy semmilyen kesztyű sem volt neki elég meleg, ezért a télikabátja oldalzsebeiben egy-egy melegvízzel telt bádog termoszt hordott, és azt tartotta a markában. Többször volt Reichenhallban, mert ez a fázékonyság vérkeringési zavarból származott, de az sem használt. Abban az időben ment nyugalomba dr. Pur- jesz Zsigmond kolozsvári egyetemi tanár, híres diagnoszta, és költözött fel Budapestre az Erzsébet körút 35. számú saját házába, és én javasoltam Erneszt bácsinak, hogy vizsgáltassa meg magát vele, hátha ő tudna valami gyógymódot előírni. Ez meg is történt, s aztán Purjesz mondta nekem, hogy nincs neki semmi szervi baja, hanem gyenge fizikumú ember, azon pedig nem tudnak segíteni. A fázékonysága korának előhaladtával annyira fokozódott, hogy még nyáron is állandóan fázott. 1913 elején ágynak dőlt, és tüdővész jelei mutatkoztak, fájdalmai ugyan nem voltak, de napról-napra gyengült, és ezen év július 20-21. közötti éjjel - hajnali 1 órakor - 61 éves korában meghalt. Különös véletlen, hogy éppen július 20-án töltötte be a 61. évét, és ezt a napot csupán 1 órával élte túl - ha ugyan az órák jól mutatták az időt. Mondhatjuk tehát, hogy éppen 61. születése napján halt meg.

Már halála másnapján, július 22-én rendkívüli ülést tartott a község képviselő-testülete, ahol Gille András jegyző többek között ekként méltatta Rónay Ernő érdemeit: „nincsen a községnek intézménye, melynek létesítésében, vezetésében, irányításában odaadó, lelkes munkásságával a maga részét nem vette volna, nem volt e községnek 37 évi képviselőtestületi tagságának ideje alatt olyan ügye, melynek elintézésére az egyetértés és az együvé tartozás érzetének érvényre juttatásával egyéniségének csakis áldást árasztó bélyegét reá nem nyomta volna, annak az egyéniségnek, melynek megnyerő becsületességével mindenkit a szó szoros értelmében elvarázsolt.”42 Megemlékeztek róla a megyei lapok is. A Torontói így írt: „Rónay Ernő évtizedek óta lelkes, tevékeny munkása volt a vármegye közéletének, s előkelő helyet foglalt el a vármegye vezető férfiainak sorában. [...] Régi szabású igazi magyar úr volt, jókedélyű, kedvesmodorú férfi, akit minden körben és társaságban szerettek és becsültek.”43 A Szegedi Híradó cikkírója azt emelte ki, hogy ,A külseje szerény, szinte igénytelen. Csak ha beszélgetni kezdtem vele, akkor lépett elő az ő meglepő, mindenkit lebilincselő egyénisége. Komoly ügyek, komoly témák érdekelték. Semmit sem kicsinyeit, a mi a közéletben történt, de semmi sem volt neki olyan nagy, hogy könnyedén felérni ne tudta volna, - minden iránt fogékony szellemével. Közügyekben nem ismert ellenfelet, de nem akarta ismerni a pajtásko42 MVL V 261-3. 67/1913.

43 Torontál, 1913. júl. 21.1.

380