Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)

RÓNAY JÁNOS (1837–1905)

Halálakor a Makói Újság, a Torontói és más lapok is megemlékeztek Rónay János kedves, kedélyes alakjáról. A makói lap a következőket említette Jól „János úr” című cikkében: „Zombori Rónay János, kit tegnap temettek el a kiszombori családi sírboltba, a szeretet hangján emlékeznek meg az összes lapok, s nagyon sok jóízű, megtörtént dolgot hoznak vissza emlékezetbe a halálozás alkalmából. A megboldogult tudvalevőleg 30 évnél hosszabb időn át volt az országgyűlés tagja, úgy hogy életének majdnem felét a képviselőházban töltötte. Hetvenegyben választották meg először. Csendes ember volt a képviselőházban. Nem sokat szerepelt, de mindig számíthatott rá a pártja, mert kötelességtudó volt és lelkes. Az újságokban nem sokat emlegették, mert beszédeket nem mondott, ki és belépkedni sem szokott, a pártelnökkel sem volt sűrű levelezése. De azért temperamentumos volt a politikában s az utóbbi obstrukciós világban nem egyszer felforrott. Olyankor egy-két keményebb közbeszólást sem fojtott magába. Aztán kisietett a folyósára megelégedetten: - No ezeknek most megmondtam! A folyósón szeretett trécselgetni. Ott járt föl-alá torzonborz bajuszával s nagy fekete szemöldökeivel, amikből szintén kikerült volna egy pár bajusz. És évődött az emberekkel vagy harminc esztendőn keresztül. [...] Csakugyan józan életű, egyszerű ember maradt végig. Most legutóbb Lovrinban, mint annyi más, ő is megbukott. S ez nagyon rosszul esett az öregúrnak, aki már jóformán hozzánőtt a politikai élethez. Még mindig feljárt a pártkörbe s mindig tele volt keserűséggel: - Ej nem érdemes szabadelvűnek lenni. S mivel más nem tudott lenni, elment egy jobb világba.”48

A Torontói politikai napilap vezércikkben számolt be haláláról és vonta meg élete mérlegét. Az írás ismertette politikai pályafutását, felidézte alakját: „Akik a villogó szemű, beszédes öregurat ismerték, alig képesek elhinni, hogy ő ne legyen többé közöttünk. Az orvosok azt mondják, hogy tüdőgyulladásban halt meg. Bocsássanak meg a tudomány emberei, de én nem hiszek nekik. Nem a tüdeje, hanem a szíve ölte meg. Az a szív, amely azért, mivel maga oly önzetlen, oly becsületes volt, azt hitte minden felebarátjáról, hogy szint oly hű és ragaszkodó. Olyan időket élünk, amelyben az erősebbnek, a furfangosabbnak, az ügyesebbnek nagyobb a tere, mint valaha, s könyörtelenül gázolhat végig azokon, akik abban bíznak, hogy a régi jó emberek kitartanak mellettük. Ezt kellett Rónay Jánosnak is legutóbb tapasztalnia. Olyankor, akik nem válogattak az eszközökben, akik nem röstelltek a népnek fűt fát ígérni, akik az ő tiszta intencióit kétségbe vonták, s egyszerű, póznélküli fellépését tartalmatlanságnak kürtölték, küzdöttek ő ellene, s ezt a harcot az ő más hanghoz és más világhoz szokott karaktere nem tudta felvenni. Megbukott az utolsó

48 Makói Újság. 1905. ápr. 5. 310