Rónay Elemér – Gilicze János – Marosvári Attila: A zombori Rónay család története - Dél-Alföldi évszázadok 30. (Szeged, 2012)

RÓNAY (OEXEL) LAJOS (1821–1891)

rosban.” - hangsúlyozta vele kapcsolatban a Vásárhely és Vidéke című hetilap cikkírója, majd így folytatta: - „Ezen érzületének kifolyása volt az is, hogy a politikai küzdelmektől mindig távol tartó magát és kísérletet sem tett arra, hogy a szabad véleménynyilvánítás ellenében pressiót gyakoroljon, azt elnyomja vagy megfékezze. Persze városunkban erre nincs szükség, de hogy néha ürügyet lehet keresni és találni annak, ki saját pozícióját többre becsüli mások szabadságánál, azt példák bizonyítják. ” A lap cikkírója ugyanakkor nem leplezte el ténykedése árnyoldalai és kudarcait sem, melyekért nem őt magát, nem az ügy iránti elkötelezettségének hiányát, hanem a helyi körülményeket, s bizonyos mértékben a főispán konfliktuskerülő alkatát s gyengeségét tette felelőssé. „Ha nemes intencziói gyakran nem jutottak érvényre - folytatta a cikk szerzője -, ha a határozatok nem feleltek meg a közérdek kívánalmainak s csak felsőbb korrektúra által idomultak ezekhez, ha közügyeink nem folytak mindig azon irányban, melyben rendezett állapotok között folyniok kell: ezt nagyobbrészt szerencsétlen viszonyainknak tulajdoníthatjuk és azon rideg párturalomnak, mely a közigazgatás terén hordozza legmagasabban fejét. Az ő jóságos és passiv természete nem tudott a hydra fejére hágni, s azon csalódásban élt, hogy másokban is ugyanazon lovagias érzület lakik, mint benne. Pedig nem úgy van, nálunk még a brutális elemek fenn hordják fejüket, és sűrűn burjánoznak férfiak, kik semmitől, de semmitől nem riadnak vissza, midőn a közérdek leple alatt önző és gyakran nemtelen czéljaik eléréséről van szó. Ezekkel szemben - mi tűrés, tagadás - Rónay Lajos sokszor gyengének bizonyult. Emlékszünk még azon jelenetekre, melyek közgyűlési termünket majdnem üvöltő dervisek és vad indiánusok gyűlhelyévé alacsonyították. Ilyenkor szükséges lett volna latba vetni egész súlyát azon állásnak, mely nagy jogokat biztosít birtokosának. E jogokkal élni sohasem hiba, csak visszaélni vele nem szabad. És hogy Rónay Lajos bármikor visszaélt volna főispáni jogaival - ezt senki sem állíthatja róla. Még látszólag is óvakodott minden erősebb beavatkozástól és az önkormányzat nyilvánulásait mindig megbecsülte és tiszteletben tartotta.”44

Éppen az itt megfogalmazott kritika támaszthatja alá, hogy Rónay Lajos távozásának nem csupán személyes, hanem politikai okai is lehettek. Az 1993-ban kiadott Hódmezővásárhely-monográfia korszakkal foglalkozó szerzője, Gaál Endre a következőket írja erről: „Rónay nemigen éreztette, hogy a kormányt képviseli, a közgyűléseken valóban érvényesítette a szólásszabadságot. Ezt kihasználták a kormánypártiak, és némely témához akár ötször-hatszor is hozzászóltak. Erősebb eszközöket nem alkalmazott a főispán sem a függetlenségiek, sem a kormánypártiak ellen. Ezért vélekedhettek a függet-M Vásárhely és Vidéke, 1886. dec. 30.1.

273