Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
A NAP
A NAP 1906. november 6. Kardot a kezünkbe! Irta: Dr. Nagy György országgyűlési képviselő. Mind szélesebb és haragosabb hullámokat ver a katonai létszámemelés kérdése. A miniszterelnök szombati nyilatkozatával szelet vetett, s igy ne csodálkozzék, ha vihart fog aratni. Nem az a fontos, nem az a fő, hogy a hadügyminiszter működése nincsen ellentétben a kormány működésével, hanem egyedül és kizárólag az, hogy a kormány ne jöjjön ellentétbe a nemzet megnyilatkozott akaratával. Ez akarat pedig tiltja a létszámemelést. Hol van, álljon elé, nyilatkozzék az a miniszterelnöki mindenki, aki elismeri a létszámemelés szükségességét. Én kerestem ezt a bájos ismeretlent a pártkörben, a kaszárnyában, az utcán, fehér asztal mellett, iparosok műhelyében, kereskedők boltjában, de sehol hirt sem hallottak felőle. Hát, ha mindenki elismerte, ki volt az a Senki, ki háromévi hosszú szenvedéssel, nyomorral, megpróbáltatással tele harcban küzdött az ellen. Ki volt? A nemzet. A vezérek: Kossuth, Apponyi éppen úgy, mint a magamfajta közkatona. S ez a Senki tovább is küzdeni fog a nagy mindenkivel, s ha kell újra járja a Golgothának tövises útját, újra fog szenvedni, de nem lesz rabszolgája császári parancsnak, nem engedi magát a militarizmus szekerébe fogatni. Nem, százszor, százezerszer is nem! Nem fogadhatom el érvnek a létszámemelés mellett, hogy azt a kormányzati programm sarkalatos elve, a nemzet és korona egyetértésének előkészítése is megkívánja. Az egyetértést nem a nemzet bontotta meg. A törvényeken nem a nemzet tiport. A törvényhozás templomát nem a nemzet alacsonyitotta bakák kaszárnyájává. De igenis a nemzet szenvedte át a végtelen nyomort és szenvedést. A nemzet védte magát szuronyok pogány támadása ellen az eskü szentségével. Nem szabad tehát azt kívánni, hogy a nemzet megtagadva önvédelmének igazságát, bünüsnek vallja magát, alázatosan térdet, fejet hajtson, s engesztelő áldozatul vérző sebeiből uj vért áldozzon, fiait katonának felkínálja. Eddig is nagylelkűen, erején felül áldozott a nemzet. A nemzet és a király között való egyetértés belső, lelki összhang, érzelmi harmónia, mely egymásnak kölcsönös megértésén, kölcsönös tiszteletén, egymás jogainak elismerésén alapszik. Ez az egyetértés nem lehet vásári portéka, mit a nemzet minduntalan drágán, pénzével, vérével kell, hogy megfizessen. A király a nemzettel nem játszhatik haragszomrádot, amelyben mindig a nemzet kell, hogy zálogot adjon. Ha tény volna, hogy a létszámemelés szükségességét mindenki elismeri, akkor még a leggazabb Kristóffyékat is ki kellene ásni a megvetés sötét sírjából, és arcukról le kellene törölni a nyálat. Mi pedig, kik a létszámemelés ellen küzdöttünk, húzódjunk félre, s nagy bűnösségünk tudatában még pisszegni se merjünk. Kik kifogásolni merészeltük a királyi követelődzés jogosságát, s magyarul megmondtuk, megírtuk a végtelen nyomorról, mint fejedelmi kegyről véleményünket, zörgessünk be a fogház kapuján, üljünk be a tömlöcbe, s bűnhődjünk az igazságtalan királysértésekért. Csakhogy nem úgy van ám! Nem bizony! Alijuk a szavunkat! Maradunk, kik voltunk! A nehéz, de dicsőséges nemzeti küzdelem után az átmeneti időben békésen dolgozni, alkotni akartunk. Erősíteni ezeréves szent alkotmányunkat. Építeni szebb jövőnk templomát. Letörölni a nép siró arcát. Gyógyítani ezer vérző sebét. De ha megzavar az alkotó a császári önkény, az osztrák telhetetlenség, a bécsi szószegés, hát újra kezdjük a harcot. Mint Jeruzsálem templomának építői tették, karddal cseréljük fel a vakolókanalat. De 95
