Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
MAGYAR NEMZET
minden bűnüket a magyarra hárítják, s a telítetlen asztalnak, a didergő testnek fájdalmát a magyar állam elleni gyűlöletté szítják. És most előreveti sugarait egy törvény, mely várat akar építeni az agitátorok rablóhadjáratai ellen. A magyar nyelv tudásának a várát, hová bemenekülhet a megrabolt, a kifosztott, az elámított nép, s mely megvédi a csalás elől még meglévő falatját, meggyógyítja a még halálosan meg nem mérgezett lelkeket. Fényt, világosságot hoz ez a törvény. Hogy az áldozatra szánt lássa, hogy papja a szeretet jelvénye, a kereszt helyett a gyűlölet dorongját szorongatja, hogy ügyvédje nem az igazság könyvében lapoz, hanem kezét az ő zsebében tartja. Ezt a fényt, világosságot kötelezővé kell tenni. Mit ér a napfényen, gazdagon megtérített asztal, ha a sötétségben sínylődő, mit sem tudva róla, tovább éhezik. Nem kell arra várni az államnak, hogy a sötétségben sínylődök maguk kérjék a fény áradását. Ha ismernék is ezt az előttük még ismeretlen áldást, kérő hangjukat úgy is tulzugná azoknak hangos lármája, kiknek jól gyümölcsöző tőke a sötétség. A halálraítélt kérését elnyeli a dobpergés zaja. A dobpergésnél százszor zajosabb az agitátorok lármája, melylyel a magyar nyelv ellen tiltakoznak. Azzal a fájdalommal nézik Apponyi javaslatát, melylyel a czigány a megmérgezett állat meggyógyitására jött orvost nézi. Szidja, átkozza a tudás emberét, ki megfosztja őt biztos zsákmányától. Jól tudja, hogy a meggyógyított állat nem kerül czigánykézre, dögrovásra. Jól tudják az agitátorok, hogy a magyar nyelven meggyógyított, felvilágosított lélek nem lesz többé az ő prédájuk. Rossz gazda az, ki rajtakapva a czigányt jószágának megrontásában, nem fizet meg annak érdeme szerint. Nincs jövője annak az államnak, mely tétlenül tűrné, hogy polgárait ellene büntetlenül izgassák, lázitsák. Az Apponyi javaslata ellen tartott népgyülések szónokainak bűnös hevességét tömlöczökben kell lecsillapítani. Ügyész urak, ügyeljenek! MAGYAR NEMZET 1907. április 7. Magyarország tűzfala Irta: Dr. Nagy György A Románián végigsistergő rettenetes tűznek fénye megvilágítja édes hazánk délkeleti részét, a Székelyföldet. E borzalmas fénynél a Székelyföld egy uj történeti misszióját ismerhetjük fel. Eddig a székelyek Magyarország keleti kapujának védői voltak. Hosszú századokon át önzetlen önfeláldozással, izzó hazaszeretettel, ragyogó vitézséggel töltötték be történeti hivatásukat. Ezután a Székelyföldre, nyugat felől egy uj misszió vár, gátja kell, hogy legyen a dákoromán törekvéseknek, elszigetelő, tűzfal a Romániában már kigyulladt, Erdélyben még csak a szivekben szított rokon lángok között. Hogy Romániának romboló lángja nem csap át hozzánk, abban az érdem egyedül a Székelyföldé. Az oláh nyelvű oláh állampolgár és az oláh nyelvű magyar állampolgár között ott áll a székely, s míg egyik szeme őrködve nézi az idegen tűz terjedését, addig a másikkal megfigyeli saját honfitársát, míg egyik kezével elfojtja a Romániából átcsapkodó tüzes pernyét, addig a másikkal visszatartja a gyilkos tűz élesztésére vágyakozó magyar állampolgárt. 144
