Kőszegi Barta Kálmán: Kései kuruc - Dél-Alföldi évszázadok 29. (Szeged, 2010)
A NAP
A NAP 1906. december 29. Szolgák vagyunk! Irta: Nagy György Vége az ünnepnek. A karácsonyfának fényes gyertyácskái nem ragyognak többé. Tündöklő fényükkel nem világítják be a hit éjszakáját. A diónak sincs már arany ruhácskája. Pásztorok éneke biztatva nem csendül. Angyalok serege visszaszállt a mennybe. Hétköznapok jönnek, szürkék, színtelenek. Homlokunkat a gond mélyen barázdálja. Kezdődik a munka! Jólesett az ünnep békességes csendje. Ez az ünnepi csend gyönyörű álomba ringatta lelkünket. A magyar embernek még álma is magyar. Leggyönyörűbb álmunk a szabad, független Magyarország álma. Feledtük pár napra a csatáknak zaját, harcok riadóját, négyszáz esztendőnek panaszos siralmát, napjaink panaszát. Álmodtuk, hogy minden magyar egy táborban, egy zászló alatt küzd. Templomon, kaszárnyán, palotán és kunyhón kivívott szabadság győzelmes zászlóját csókolja a szellő. Álom volt, csak álom! Karácsonyi ünnep édes költészete! Ránk tör a valóság! Pásztorok éneke helyett újra halljuk Jeremiásnak bús, fájdalmas siralmát vérző szabadságról, vérsiró sebekről. Ezer esztendőknek előtte mi hangzott, Bécsből visszahangzik: „Adjátok a ti nyakaitokat a babilóniai királynak jármába és szolgáljatok neki és az ő népének és élni hagy titeket!” Azt hiszi a császár, hogy lelkünk virága, a szabadság vágya csupán csak jégvirág, melynek nincs gyökere, melynek nincs illata, s hogyha rája süt a hatalom napjának egyetlen sugara: elolvad, elpusztul. Csalódik a császár! Ezer esztendőn át vérünkkel öntöztük ezt a szent virágot. Szivünk minden ere ennek a virágnak élő gyökérszála. Illata: imádság. Még annál is szentebb. Haldokló hősöknek utolsó sóhaja: glóriás vértanuk égbeszálló lelke: Bercsényi haragja: Kossuth üzenete! Minden igaz magyar szive jászol, melyben édesdeden pihen Megváltónk, Megtartónk: a szabadság vágya, szebb jövőnk reménye. Négyszáz esztendőnek alatta százszor is kereste kegyetlen halálra Herodes. Pogányszivü szolgák: Karaffa, Kolonics, Hajnau, Kristóffy reményünk vetésin durván átgázoltak, tiporták a lelkünket, börtönbe zárattak, bilincsekre vertek, de gonosz munkájuk mindig meddő maradt, mert él s élni fog örökkön-örökké a szabadság vágya. De, sőt mint a pálma nő a nyomás alatt, a veszély, a rontás, halálra üldözés csak növelte számát az igazhivőknek, kuruc magyaroknak. Mindig nőtt a jászol! Ma már egész ország! Egész Magyarország! Herodes nem nyugszik. Hogyha erőszakkal nem érhette célját, csellel, Ígérettel, testvért testvér ellen való biztatással tör drága kincsünkre, lelkünk virágára, a szabadságunkra. A harcban nem féltünk: nem ejt meg a béke! Azt fel nem idéztük: ezt meg nem szegjük meg! Magunk utján járunk: a hazaszeretet, a becsület utján. Azon az utón, mely minket a független, szabad Magyarország földjére elvezet! Erről le nem térünk! Se fenyegetésért, se udvari bálért. Erről le nem térit se az ellenségnek sarkantyupengése, se a barátoknak nagy kishitűsége. Hogyha utunk állják: letiporjuk őket. Hogyha entestvérünk állna velünk szembe, annak sincs kegyelem. Vége az ünnepnek. Ne is ünnepeljünk, amig szolgák vagyunk. Szolganép imáját úgysem érti meg a szabadság istene! Karácsonyi ének addig ne csendüljön, ne zengjen 118
