Antal Tamás: Hódmezővásárhely törvényhatósága 1919–1944. Fejezetek a magyar városigazgatás történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 27. (Szeged, 2010)
I. FEJEZET: A KÖZIGAZGATÁS JELLEMZŐI MAGYARORSZÁGO 1919 ÉS 1944 KÖZÖTT
lítását földrajzi szakemberek bevonásával. A községek szervezeti formáját sem találta megfelelőnek: a törpe és a nagyközségek átalakítását, a méretek ésszerűsítését szorgalmazta beleértve ebbe a tanyai közigazgatás nehézségeinek vizsgálatát is. A milliós lakosúvá duzzadt Budapest és a környező települések viszonyát, valamint a Balaton környéki településhálózat újragondolását is tisztázandónak vélte. A szervezeti és hatásköri kérdésekben kiemelte a háborús örökségnek tekinthető oly ügyek intézésének a közigazgatásból való kiemelését, amelyek békeidőben nem oda tartoztak. A modern kifejezéssel szubszidiaritásnak és arányosságnak nevezett elvek alapján jelezte, hogy a magasabb fokú közigazgatási szerveket az ügymenetben tehermentesíteni kellene, vagyis ne kerüljenek mindenféle igazgatási ügyek a minisztériumok elé, ha azok nem minősülnek kifejezetten kormányzati ügynek. Ennek keretében szorgalmazta a köz- igazgatási és a kormányzati ügytípusok tételes elkülönítését, valamint azon generális jellegű ügyformák valaminő egységesítését, amelyek minden minisztériumban szükségképpen előfordultak (pl. szolgálati pragmatika, illetmény- és fegyelmi szabályzatok, ügyviteli és eljárási kérdések, költségvetés és számvitel). Szintén célszerűnek vélte a közigazgatási bíróság hatáskörének bővítését akként, hogy oda már az elsőfokú hatósági határozatok meghozatala után fordulni lehessen. Ehhez a közigazgatási bíráskodás decentralizálását találta megoldásnak különbséget téve eltérő fokú közigazgatási bíróságok között: „a fejlődés iránya kétségtelenül az, hogy amint minden magánjogi jogvitának eldöntésére hatáskörrel bír a rendes bíróság, hacsak az ügy külön bíróság elé nem tartozik, éppúgy a közigazgatási bíróságoknak is rendes bírósággá kell fejlődniük, amelyek elé minden közigazgatási jogvita terjeszthető.”22 A közigazgatás szervezetében megszüntetendőnek tartotta az 1867 óta kialakult párhuzamosságokat: az állam és az önkormányzatok közti, valamint az állami közigazgatáson belül a pénzügyi és a többi igazgatási ágak között létrejött, gyakori dualitást. A dekoncentráció ugyanis azt eredményezte, hogy a törvényhatóságokban — az önkormányzati szervek mellett — tekintélyes számú állami közigazgatási orgánum is működött, lazán egymás mellé rendelve. Nehezítette a helyzetet, hogy az ezek működésének összehangolását is végző szerv, a közigazgatási bizottság 1929 után háttérbe szorult. A pénzügyi közigazgatás viszonylagos önálló életét ontológikusan ugyan magyarázható jelenségként fogta fel — hiszen az alakult ki történetileg a leghamarabb —, de a korszerű államban ezt a kettősséget is meg kellett szüntetni mind a gyakorlat, mind a nor- mativitás szintjén. A magyar közigazgatás szervezeti egysége céljának elérése érdekében a közigazgatás ágai közti színvonalbeli különbségek felszámolását sürgette, azonban ezt nem az egyes feladatkörök államosításával, hanem az igazgatási szervezet egyes ágazatonkénti specifikációjának figyelembe vételével javasolta. Mindezekre tekintettel erős decentralizációt ajánlott, valamint azt, hogy a felsőbb igazgatási szervek konkrét helyszíneken végzett, közvetlen ellenőrzési tevékenységét fejlesszék.23 A racionalizálási program nagy hangsúlyt fektetett ezek mellett a közigazgatás közköltségeinek mérséklésére és a tisztviselői minősítési rendszer magas, kormány- rendeleti szintű rögzítésére. Evégből az anciennitás mellett a kvalitás értékét kívánta 22 Magyary 1932, 5-7. p. 23 Uo. 8-10. p. 13
