Antal Tamás: A tanácsrendszer és jogintézményei Szegeden 1950-1990 - Dél-Alföldi évszázadok 26. (Szeged, 2009)
VI. FEJEZET: EREDMÉNYEK
Az elgondolás — tudniillik a lakosság élénken bevonandó a döntéshozatalba és a közvetlen véleménynyilvánításba — önmagában helyes elképzelés volt, mi több: a kialakított intézmények elvileg kifinomultabbaknak tetszettek, mint a nyugat-európai megoldások. Hiszen a tanácstaggal elégedetlen választók elviekben visszahívhatták azt, folytonosan figyelemmel kísérhették a tevékenységét a beszámolók útján, közvetlenül tudathatták vele az elvárásaikat és problémáikat. A kisebb lakóközösségek önállóan is tanácskozhattak városrészenként vagy lakótömbönként, és megfogalmazhatták véleményüket. Időnként társadalmi vitákat is rendeztek (pl. a második tanácstörvény elfogadása előtt), ahol a felszólalásokat elvben figyelembe vették a végleges döntés meghozatalakor. Ugyanakkor nem szabad nem észrevenni, hogy ezek a megoldások csupán véleménynyilvánításra voltak alkalmasak, a népszavazáshoz hasonlatos közvetlen döntéshozatalra nem nyílt lehetőség, így érdemben befolyásolni nem tudták az állampolgárok a tényleges határozatokat. A tanácsi tagság nem képviselői jellegű volt hazánkban sem, hanem küldötti tulajdonságokkal bírt. Furcsa módon ez elvben közelebb állt a tényleges népképviselethez, mint a mai önkormányzati képviselői megbízatás, mivel a küldött utasítható és elszámoltatható volt, s tevékenységét nem díjazás ellenében látta el. A problémát az jelentette csupán, hogy a választások alkalmával a jelöltek kizárólag politikailag ellenőrzött személyek voltak, és 1970-ig a többes jelölést sem tették lehetővé. Ekként csakis a népfront jelöltjei indultak a választásokon — 1971-től pedig túlnyomó többségben —, akiket országosan hagytak jóvá a párt vezetőségében. Lényegében így a tanácstagok személye előre eldöntött volt, csakúgy mint a vb elnököké és a tanácselnököké. A politikai rendszer biztonságát szolgáló államvédelmi hatóságok pedig sokáig háttérbe szorították a nyílt ellenvélemények hangoztatását, s csak burkoltan, a mondanivaló lényegét palástolva lehetett nyilatkozni. 611 Ezért azok a statisztikai adatok, amelyek például a tanácskozási központok aktív működését illusztrálták, bizonyos mértékben megtévesztők: ha el is fogadjuk, hogy a valóságnak megfeleltek a kimutatások, akkor sem a társadalom igazi véleményét tükrözték. Az igazgatási ágazatok és az állam működésének lényegét nem érintő javaslatok előterjeszthetők voltak tulajdonképpen minden szinten — ezeket esetenként meg is fogadták, ha nyilvánvalóan ésszerűnek bizonyultak —, de a demokratikus deficitet opponáló véleményeket — Bibó István ismert szavaival élve — csak a társadalom „kis körei" merték hangoztatni egymás között. A tanácstagok tényleges működése a tanácsülési jegyzőkönyvek alapján rekonstruálható. Míg az 1950-es években szinte kizárólag helyeslő, üdvözlő és mindent támogató felszólalások hangzottak el, később — főként az új gazdasági mechanizmustól kezdve — már érdemibb jellegű tevékenység bontakozott ki, legalábbis — ésszerű keretek között — hangoztathatták a tagok konstruktívan a véleményüket. Ennek tetőpontja Szegeden talán a végrehajtó bizottság 1988-ban történt visszahívása volt, amely azonban oly történelmi helyzetben esett meg, amelyre a fentebbi megállapítások jórészt már nem alkalmazhatók. Egyébként a sablonos, panelekből táplálkozó, „liturgi611 Részletesen lásd RÉVÉSZ BÉLA: A titkosszolgálatok a politikában és a politológiában. Acta Jur. et Pol. Szeged. Tom. LXX. Fasc. 13. Szeged, 2007.
