Antal Tamás: A tanácsrendszer és jogintézményei Szegeden 1950-1990 - Dél-Alföldi évszázadok 26. (Szeged, 2009)

VI. FEJEZET: EREDMÉNYEK

gaikat. A járási hivatalok megszervezéséről és a megyei tanácsokba a települési tanácsok által delegált tagokról szintén szót ejtettek. Hangsúlyozták a szerzők a magyar választási rendszer fejlődését is, amelyet az 1970. évi III. törvény valósított meg például azzal, hogy lehetővé tette a választókerületek szavazói számára a visszahívás jogának hatékonyabb (önálló) gyakorlását, amelyet korábban csak a népfront kezdeményezhetett. Továbbá megemlítették, hogy a jogszabályok megerősítették a Hazafias Népfront elnökének a tanácselnök személyére vonatkozó elsődleges jelölési jogát.

605 A monográfia harmadik kötetének végén található kronológiában pedig dátumszerűen is feltüntették a szerzők a magyarországi tanácsi választásokat, valamint a tanácstagokra és a tanácsi szervekre vonatkozó fontosabb választójogi és szervezeti jogszabályok elfogadásának időpontjait.

606 Összegezve a meghatározó államjogi nézeteket, Kovács István akadémikust idézzük a tanácsrendszerű közigazgatás lényegét illetően: „a központi és helyi szervek azonos osztálytartalma feltétlenül megköveteli, hogy a hatalom gyakorlása mind a központban, mind a vidéken azonos alapelveken nyugvó szervezeti formákon keresztül történjék. Ezért tartósan nem képzelhető el olyan állapot, hogy helyileg tanácsi formájú szerveken alapul a hatalom gyakorlása, központilag pedig parlamentáris formákon. Az összes szocialista országban kialakult az államhatalom gyakorlásának egységes rendszere, azaz mind a központban, mind helyileg azonos alapelveken létrejövő, lényegében tanácsi formájú szervezet látja el az államhatalmi szervek teendőit."

607 Ebből az álláspontból is kitűnik: a parlamentarizmus és a demokratikus centralizmus egymást lényegileg kizáró fogalmak voltak. Míg 1950 és 1990 között a tanácsokat tartották a legideálisabb és legdemokratikusabb közigazgatási intézményeknek, addig a helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. törvény megalkotói gyökeresen más nézeteket vallottak. A törvény indokolása ekként értékelte a korábbi négy évtized közigazgatását: „1949-ben történelmi útvesztés volt, hogy hazánkban fel kellett számolni az évszázados tapasztalatokkal rendelkező önkormányzati típusú helyi szerveződéseket. A szovjet típusú államszervezet megoldásaihoz hasonló magyar tanácsrendszer a túlközpontosított, valamint adminisztratív módszereket előnyben részesítő társadalom- és gazdaságszervezés helyi kiszolgálója volt. A túlzott centralizáció kevés teret adott a helyi önállóságnak. A helyi cselekvések demokratikus irányítói ténylegesen nem a választott testületek, hanem a tanácsi vezetők voltak, akiket felsőbb állami szervek kézi vezérléssel kívántak mozgatni, és akik egyben alá voltak rendelve a szintén felülről vezérelt monolitikus állampárt helyi szervezetének is. Az utolsó tanácstörvény 1971-ben több önkormányzati félmegoldást próbált a régi tanácsrendszerbe beépíteni, ezek a korszerűsítési próbálkozások azonban a tanácsrendszeren belül már nem tudták meghozni a kívánatos eredményt. "

608 Ezen megsemmisítő vélemény és a korábbiakkal való nyilvánvaló kontraszt után joggal tehető fel a kérdés: milyenek voltak a tanácsok valójában és miként értékelenUo. 833-834. Uo. 904-912. BEÉR-KOVÁCS-SZAMEL: i. m. 362. A helyi önkormányzatokról szóló 1990. évi LXV. tv. indokolása. Általános indokolás, 2. bekez-