Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

polgári átalakulás legalapvetőbb feltételeit: a népképviselet bevezetését, a sajtószabadságot, a jobbágyrendszer eltörlését, a nemzetőrség felállítását. A hatalom és a közigazgatás az alföldi megyékben és a városokban is (bár személycserékkel) a korábbi vezető rétegek, azaz a politizáló nemesség, illetve a módosabb városi polgárok kezében maradt. Csoportjaik a tehetősebb értelmiség köréből bővültek, a parasztság, a kézművesség soraiból nem. A telkesgazdák szavazati jogot kaptak ugyan, de a jobbágyfelszabadítás mérsékelt megoldása, a régi legelőperek lezáratlanul hagyása éppúgy nem elégítette ki őket, mint a zselléreket. Ennek tükre, hogy — többek között Táncsics Mihály, Vasvári Pál felvilágosító írásai nyomán — 1848 tavaszán és őszén az Alföld számos mezővárosában karhatalommal, sőt statáriális eljárással elfojtott, jogkereső parasztmozgalmak törtek ki. A haza megvédésében az Alföld, mint a hadra fogható népesség és a hadi élelmezés fő bázisa kapott nagy szerepet, ám a hadjáratok sem kerülték el. A délvidéki szerb felkelők ellen, továbbá a császári kézen maradt aradi vár körülzárására, majd ostromára 1848 júliusától nagy számban álltak ki a nemzetőrök. A szerbek folyamatos előnyomulását sikerült ugyan fékezni, de ellenük csak Perczel Mór 1849. márciusi hadjárata hozta meg a sikert, Pétervárad felszabadításával. Amikor a forradalmi vezetés a kivívott függetlenség védelmében kénytelen volt szembefordulni a Habsburg-birodalom hadseregével és a vele szövetséges horvát, román erőkkel, Kossuth 1848. szeptemberi alföldi toborzóútjai óriási lelkesedés kísérte. Hamarosan bebizonyosodott, hogy az Alföld zömmel magyarok lakta része a szabadságharc legbiztosabb politikai „hátországa" és ellátó területe. Az osztrák ellentámadás miatt kiürített Pest-Budáról 1848 utolsó napján a kormány és az országgyűlés Debrecenbe költözött. 1849. június 5-ig, a dicsőséges tavaszi hadjárat időszakában is, Debrecen volt hazánk ideiglenes fővárosa, s ezzel „a szabadság őrvárosa". A Perczel, Damjanich, Vécsey tábornokok vezetése alatt Szolnoknál, Tiszafüred körzetében, Isaszegnél, Szegedtől délre elért győzelmeken, illetve erőgyűjtő táborozásokon kívül 1849 áprilisától Bem tábornok temesközi hadműveletei érdemelték ki a megörökítést (Temesvárt Bem sem tudta bevenni, Arad várát viszont június végén visszafoglalta). Az orosz cári csapatok az erőviszonyokat véglegesen a Habsburg-birodalom javára döntötték el. Paszkevics herceg serege 1849. július 27-én Tiszafürednél kelt át a Tiszántúl területére, Haynau csapatai pedig már Szegedet veszélyeztették. Azt a várost, ahol 1849. július 8-tól augusztus elsejéig, Aradra meneküléséig, a kormány szerepét betöltő Országos Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés otthonra talált. A temesvári csatavesztéssel az utolsó remények is elrepültek. Augusztus 13-án a világosi fegyverletétel, 17-én az aradi vár, szeptember 5-én a péterváradi erősség átadása, október 6-án az aradi gyásznap következett. Az Alföldhöz kapcsolódó, nemzeti jelentőségű történelmi eseménysor és annak máig viruló emlékezete bevitte a köztudatba ennek az országrésznek az ismeretét és megbecsülését. A Világos utáni évtized a császári katonai igazgatás meghatározó ereje mellett (az egészen 1854 májusáig fenntartott, ún. kivételes állapottal) a politikai bosszúállás és a „fejlettebb" módszerekkel megszervezett szigorú ellenőrzés, a direkt irányítás időszaka volt. Az önkormányzat bármilyen formáját, lehetőségét megszüntették vagy erősen korlátozták. A városok és községek élére kinevezett hivatalnokok kerültek. 1849 ősze