Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

vannak az Alföldre benyúló nagyobb részei. A vissza-visszatérő korábbi tervekből megvalósult Pest-Pilis-Solt-Kiskun felbontása, Hajdú és Bihar egyesítése, Szabolcs és Szatmár-Bereg egybekapcsolása, Bács-Bodrog és Csanád megszüntetése. Bács-Bodrog az új Bács-Kiskunhoz került, Csanádot felosztották Csongrád és Békés megyék között. Bihar egy járását is Békés megye kapta. Érdemleges megyék közötti területcserékre is sor került. Az új megyehatárok a gazdasági és a közlekedési viszonyokat elég jól követték, mindamellett az Alföld számos kistérségében maradtak „árnyékos" területek. Számos járást megszüntettek, felosztottak, összevontak. A közigazgatási területbeosztás változásait az állami hivatalok igen gyorsan követték. A 4343/1949. M.T. sz. rendeletben foglaltakat az Alföld új területű és három esetben új székhelyű megyéiben 1950. február l-ig (Bács-Kiskun és Szolnok) illetve 1950. március 16-áig (Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár) kellett végrehajtani. Nyílt tiltakozással sehol sem próbálkoztak, még a korábbi megyeszékhely-viták részesei sem. Az átrendezéssel Békéscsaba, Hódmezővásárhely és Kecskemét megyeszékhely lett, Baja, Berettyóújfalu, Gyula, Makó, Mátészalka és Szentes pedig elvesztette addigi székvárosi státuszát. Szolnok, Nyíregyháza és Debrecen, a részben alföldi megyékben pedig Budapest, Eger és Miskolc változatlanul megyeszékhely maradt (Sátoraljaújhely székhelyi rangját elvették). A teljesen centralizált kormányzás időszakában a megyeszékhely-státusz egyúttal a beruházások, intézményi és vállalati fejlesztések, telepítések, hivatal-szaporítások és az általános ellátás tekintetében is érdemi előnyökkel járt. (A Jugoszláviával kialakult ellenséges viszony következménye volt Szeged mellőzése a székhelyek kijelölésekor.) A megyehatárok és a székhelyek „rendezése" után gyors ütemben szervezték meg a négy évtizedig fennálló tanácsrendszert, az 1950. évi 1. törvénnyel. A propaganda a széles körű demokráciára épülő tömegszervezeti jellegét hangsúlyozta a szovjet mintát követő új közigazgatásnak. A valóságban a centrális irányítás szabott meg mindent, az 1954. évi második tanácstörvényig még a településfejlesztés részletkérdéseiben is. A kormányzás — politikai és szervezési eszközökkel — ettől kezdve engedett némi játékteret a városok és a nagyobb községek tanácsainak a kifejezetten lokális érdekű ügyekben. A tanácsrendszer megszervezésében a megyei tanácsoknak és apparátusaiknak 1950. június 15-ig, a városoknak és a járásoknak 1950. augusztus 15-ig kellett megalakulniuk — forma szerint ideiglenesen. Az 1950. október 22-én tartott tanácsválasztások után jöttek létre a községi tanácsok és alakultak meg véglegesen a megyei, járási és városi tanácsok. A tanácsrendszer idején folyó igazgatás tartalmi jellemzése világítja meg a „tanács" címkéje mögötti lényeget, amelynek garantálására a tanácsi elv kiforgatása szolgált. Az ún. kettős alárendeltség jogszabályban is biztosította a centrális akarat érvényét az apparátus munkájának minden részletében. De biztosítékul használták a hierarchikusan felépített pártvezetés és a tanácsi vezetés viszonyát is. A tanácselnök mint párttag „vitte tovább" a pártközponti, a pártbizottsági véleményt, utasítást (általában mint a párt vezető testületének is a tagja). Másfelől: a tanácsok elég ritkán tartott és viták nélküli teljes ülései helyett a tanácsi szférába utalt vagy engedett döntéseket a gyakrabban összehívott, kisebb létszámú végrehajtó bizottságok hozták. A végrehajtó bizottságokban minden szinten képviselve volt az állampárt, a tőle függő szervezetek-