Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

reformkor idejétől, s különösen a kiegyezés után.) A legnagyobb birtokosok érdeke és a megfelelő épület holléte számított leginkább jó ideig. A kis létszámú vármegyei vezető „apparátus" nemesei szívesen maradtak kúriáikban, maguknál tartották a hivatali iratokat is. Az 1723. évi 73. törvény nem hiába rendelte el, hogy minden vármegye gondoskodjon olyan állandó épületről, ahol a házipénztár, a levéltár és a börtön biztonságosan elhelyezhető. Példaként Csongrád és Arad megyéket említjük. A csongrádi székhely 1723-1767 között Szeged volt, 1767-ben viszont Szegvárra került, a Károlyiak felújított kastélyába, s ott is maradt 1883-ig. Arad megye 1745-ben Világoson fogott székházépítéshez, három év múlva azonban abbahagyta és székhelyét Aradra tette át. Az évi kettő-négy vármegyei közgyűlés nagyobb részét a székhelyen, a további részét változó helyen tartották a XVIII. század utolsó negyedéig. A közgyűlésekre — még tisztújítás esetén is — a szavazati joggal rendelkező nemesség töredéke járt el csupán. A XVIII. században újraszervezett megyerendszer átalakítására a felvilágosult abszolutizmus jegyében kialakított centralizációt kívánó II. József tett nagy ellenzéssel fogadott kísérletet. A „kalapos király" a birodalmi egységesítés s egyúttal a korszerűség fő akadályait látta a nemzeti tudat konzervatív bástyáinak tartott vármegyékben. A kormányzást — kinevezett tisztviselőkkel — a szakszerű központi irányítás egységesen megvalósított végrehajtására kívánta felépíteni. Ehhez a kerületek alá rendelt, összevonással megnövelt, döntési jogkör nélküli megyéket alakított ki (3. ábra). II. József rendszere szerint (Horvátország nélkül) kilenc kerület fogta át Magyarországot, Erdély különállásával. A pesti, a nagyváradi és a temesvári kerület egésze vagy zöme az Alföld területére esett. Az alföldi megyék közül csak Békés-Csanád-Csongrádot vonta össze, a Jászkunságot pedig Pest-Pilis-Solt megyével egyesítette. (1786-ban ill. 1787ben.) A „jozefinista" beosztás szerinti közigazgatás ténylegesen csak 1786 nyarától 1790 tavaszáig működött. A megyei, a járási és a települési „szinteken" a kerületnél még biztosítható szakszerűség többnyire hiányzott, s a kötelezővé tett németnyelvűség is nagy ellenállást szült. A császár halála előtt kibontakozott nyílt szembeszegülés légkörében a nemesi vármegyék fontossága megnövekedett, nemzeti önvédelmi szerepük évtizedekre felértékelődött. A II, József után sietve visszaállított megyék támogatására a Habsburg-háznak a napóleoni háborúk idején nagy szüksége volt. A nemesség nemcsak az adóbehajtás, a katonaállítás vármegyei szervezésével segített, hanem az első nagy hazai gabonakonjunktúra révén meg is szedhette magát. Az 1811. évi devalváció sokkhatása és a politikai elnyomás fordította meg a megyék hangulatát és érlelte meg a reformokra való készséget. Az 1825-ben kezdődött és 1831-től radikálisabb menetű reform-országgyűléseken — a helyi erőviszonyok tükreként — már „konzervatív" vagy „reformer" megyék követei szerepeltek. Figyelmet érdemel, hogy igen jelentős irányzat fogalmazta meg az 1840-es években a megyék megszüntetésének célkitűzését (az ún. centralisták, köztük Eötvös József, Szalay László, Trefort Ágoston), s a városi, mezővárosi önkormányzatok megerősítését. Az Alföld a városok számában és fejlettségében történelmi okokból is elmaradt a Felvidék, Erdély vagy a Dunántúl arányaitól. A nemesi megyék hatalmi súlyát azonban mind erősebben korlátozta, hogy a reformkor végén az Alföldön (Pestet nem számítva) kilenc szabad királyi város volt, nemcsak jogállása, hanem központi szerepe alapján is: Debrecen, Szeged, Nagyvárad,