Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

nek a Marostól délre eső részei a török előtti időkben igen jelentősek voltak, visszaadásukra sem került sor.) A katonai „végvidéken" kívül Bács megye dél-keleti szögletében, Titel központtal az ún. Csajkás kerület is kívül maradt az új nemesi vármegyék területén. Ugyanez lett a sorsa az 1751 óta fennálló, tíz településből szervezett „Tiszai-korona-kerületnek" . A Temesi Bánság megyékre bontása idejére lezajlott a török hódoltság alól mintegy nyolc évtizeddel korábban felszabadított alföldi megyék és a kiváltságolt jász és kun területek sorsának közjogi rendezése is. Ezt az 1712-es országgyűléstől kezdve sorozatosan kérték a magyar rendek. Az 1703 előtti újraszervezési kísérletekre többször hivatkoztak ugyan, de eredmény nélkül. A már többször említett „visszakebelezés" hiányában az udvari kamara kezelte a hatalmas területet. A kamara a hadipénztár részére felvett kölcsön fejében 1702-ben odáig ment, hogy a Jászság és a két Kunság földjét, településeit zálogba adta a német lovagrendnek, veszélybe sodorva a katonai szolgálat ellenében kapott korábbi kiváltságokat, meghagyva az 1699-től elismerten különálló Jászkunság sajátos jogait. A jászok és kunok autonómiáját az 1745-ben önerejükből megvalósított redemptió (megváltás) tette tartóssá. A Hajdúság már előbb, 1733-ban kivívta, hogy Szabolcs megyéből önállósulhasson. A kamarai kezelésű volt hódoltsági területen a folyamatos benépesedés (az északi és északkeleti megyékből induló jobbágyvándorlás) mellett a királyi adományok vagy vásárlások révén birtokhoz jutott új földesurak érdekei is a megyeszervezet helyreállítását kívánták. Ugyanezt szorgalmazták a római katolikus főpapok is, egyházmegyéik újraszervezése szolgálatában (a kalocsai érsek, a váradi és a csanádi, továbbá az egri és a váci püspökök). Az 1712. évi országgyűlésen elhangzott királyi nyilatkozat és a kinevezett főispán „birtokában" 1712-ben újraalakult Bács megye, amely hosszú területi vitába keveredett az 1715-ben feltámasztott Bodrog megyével. (Mindkettő földjéből korábban „levágták" a határőrvidéket.) Az 1715. évi 92. törvény jelentős fordulatot hozott a vármegyék újraalakításában, amikor kimondotta Arad, Bodrog, Békés, Csongrád, Csanád, Zaránd és Torontál megyék területének visszakebelezését és az érvényes megyehatárok kijelölésének előkészítését. A törvény alapján 1715 nyarán — ismét bihari „káderanyaggal" — újraalakult Békés vármegye, az elhúzódó területviták miatt a megjelölt további megyék azonban lassan születtek újra. Arad megye nemességének a határőrségi és az újraépített aradi vár körüli katonai érdekekkel szemben 1721-ben megtartott közgyűlése csak féleredményt hozott. 1735-ben megismételték az újraalakulást, a végleges helyreállításra viszont csak 1744-ben kerülhetett sor. 1744-ben csatolta Arad vármegyéhez Mária Terézia Zaránd megye nyugati felét. (A megmaradt részen tovább működött Zaránd megye.) 1723 ősze hozta meg Csongrád vármegye újraalakulását, úgy-ahogy összhangba téve a megye három nagybirtokosának érdekeit. Csongrád 1746 tájáig elkeseredett küzdelmet folytatott azért, hogy a török idők előtt a területéhez tartozó Szabadkát és környékét Bodrog megyétől visszaszerezze. Nem sikerült neki. A csanádi püspök segítségével 1730 végén tartotta meg az újraszervező közgyűlést Csanád vármegye. Ez a megye is mindent megmozgatott a Marostól délre eső középkori részeinek visszaítélése érdekében. Ebben nem kísérte siker, mint ahogy Csongrád és Békés megye irányában sem. így lett az Alföld legkisebb területű nemesi vármegyéje. (Az udvari