Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

A VÁROSISMERET TUDOMÁNYA MAKÓN Ha egyszer arra a kérdésre kellene válaszolnom, hogy az Alföldön melyik várost tartom múltjával és jelenével együtt a hozzám legközelebb állónak Békés megye határain kívül, akkor Makó nevét talán legelőször említeném. Rövidesen egy negyedszázada annak, hogy a Juhász Gyula- és József Attila-versekből, Erdei Ferenc és Féja Géza könyveiből merített, tényeiben roppant hiányos, ám szellemi és hangulati töltése szerint teljesen a hatalmában tartó „Makó-tudománnyal" a tarsolyomban először találkoztam a híres hagymát címerében is vállaló várossal. A rövid makói látogatásokból sohasem lett huzamosabb makói tartózkodás, a barátságos Maros menti településre mégis külön megbecsüléssel figyelek a szomszédos megyéből is. Úgy érzem, amit az Alföldről tudunk, abban mindig jelen van Makó. Erdei Ferenc új korszakot nyitott az Alföld-kutatásban, a magyar népismeretben a városról írt munkáival; a makói hagymásparasztok harcos demokratizmusával, okos összefogásuk erejével, a kemény életformát átjáró humanizmussal is az ő könyveiből, magatartásából ismerkedett meg az ország. A mezővárosi tudat, az önkormányzat iránti igény, a számos gyökérből táplálkozó mozgékonyság évszázadokra visszamenően jellemzi a város népét. Makó 1950 tavaszáig megyeszékhely volt, a legkisebb alföldi megye, Csanád „székvárosa". Voltak, akik úgy hitték, hogy a város szellemi energiái a megyeközpont-státushoz kapcsolódtak, s Makó közigazgatási szerepének gyengülése együtt fog járni kultúrájának beszűkülésével. Nem ez történt: A város művelődése, a Makóra vonatkozó kutatások sora, a település „szellemi kapacitása"-nak alakulása azt bizonyítja, hogy a település az utóbbi két évtizedben ebben a vonatkozásban is megtalálta önmagát, saját egyensúlyát és lehetőségeit. Mindezt az 1950-ben Makót és Csanád megye nyugati felét „örökbe fogadó", megnagyobbodott Csongrád megyében, a Szegeddel együtt alkotott „város és vidéke" jegyében, a Szeged körüli városfélkör egyik tagjaként. Az erőteljes önkormányzati tradíciónak alapvető szerepe volt a tervszerű szocialista várospolitika kiformálásában. Erdei Ferenc sokoldalú és szinte mindennapos segítségének, tanácsainak köszönhető, hogy Makó az alföldi városfejlesztés vonzó példája lett; a hagyományokat hűségesen őrző, újjászületett városközpontja éppúgy mutatja ezt, mint a település kereskedelmi hálózata, új könyvtára, új múzeuma. Makó az utóbbi néhány népszámlálás során a lakosság korösszetétele alapján az ország „legöregebb" városának számított, s ismert dolog, hogy népességének lassú fogyása évtizedek óta tart. Úgy tűnik a látogató számára, hogy a város népének mai vitalitására, tenniakarására e tényezőknek nincsen nagyobb hatásuk. A lakosságszám csökkent, az élet minősége viszont javult, mert nagyobb arányú bevándorlás híján a meglevő gondok megoldása eleve reálisabb. A város vezetése a településpolitika fontos részének