Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

gedi zsidók 1785-1885 (1885). A köztörténet egyes mozzanatainak megértéséhez, jó néhány fontos szerepet játszó helyi személyiség jellemzéséhez e kötetek ma is jó támpontokat adnak. Még inkább érvényes ez a megállapítás JÁSZAI GÉZA 1905-ben megjelent könyvére (A szegedi Szent Rókushoz címzett r. kat. plébánia 100 éves története 1805-1905), amely messzemenően többet ad, mint a címe sejteti. A városi és az egyházi levéltárak anyaga alapján érdekesen bontja ki a kegyúri jogokat élvező és a terheket viselő város és a csanádi püspök vitáit a 19. század első éveiben és később. Bizonyos mértékig érzékelteti a politikai hatalom és az egyházi vezetés összhangjának megnyilvánulásait is. Fő érdeme, hogy a szegényemberek városrészének tartott Szeged-Rókusról — nemcsak egyházi vonatkozásban, hanem a nevezetes szülöttek életrajzáig és az ipari üzemek, intézmények ismertetéséig — igyekezett lexikonszerű teljességgel minden adatot összeszedni. Az ezredéves évforduló kapcsán, amikor megyei és városi meg társulati és intézményi monográfiák nagy számban születtek, Szeged városa is elhatározta egy méltó történeti szintézis megíratását. Hosszú előmunkálatok után ezt a feladatot kívánta teljesíteni REIZNER JÁNOS Szeged története című, közismert négykötetes munkája (18991900), együttesen 1957 nyomtatott oldalon. REIZNER monográfiáját — mint látni fogjuk a korabeli szakkritika a kifogások egész sorával illette. A bírálatok jelentős részben jogosultak voltak, végkövetkeztetéseik azonban mindenképpen igazságtalanok. A várostörténet, különösen pedig a nagyobb, összetettebb múltú városok történetének módszertani és tartalmi kimunkálása hiányában REIZNER-nek nem volt egyszerű a dolga. Ma is elismerés illeti azért, hogy a kor nemzeti romantikus történetszemléletével szemben a polgári liberalizmus mellett maradt, és a korábbi évtizedek pozitivista hagyományaihoz sem lett hűtlen. A századvég monográfusainak gyakorlatával ellentétben REIZNER a város 1686-tal kezdődő, azaz a török kiűzése utáni időszakának feltárását, különösen pedig a 19. század történetének megörökítését tartotta fontosnak. Megbízása szerint az 1879. évi árvízzel zárta művét. REIZNER forrásfeltáró buzgalmából sok mindenre futotta, sok mindenre nem. Joggal vetették a szemére, hogy az Országos Levéltár 16-17. századi anyagát vagy a hozzáférhető egyházi levéltári iratokat egyáltalán nem aknázta ki. REIZNER viszonylag keveset tudott hozzátenni a középkorról és a török korról már föltártakhoz, izgalmasan tárgyalja ugyanakkor a török kiverését követő évtizedeket, jól érzi ezek legfontosabb problémáit. Alapállását a szegedi érdekek védelme és igazolása határozza meg történetileg is. A nemzetiségi viszonyok érzékeltetése után a város magyarosodásának bemutatására törekszik, bőven kitér a városi kiváltságokra, a városi önkormányzat és gazdálkodás (a városi vagyon) történeti alakulására, Szeged centrum-szerepére, déli vonzására, a város kulturális múltjának rangjára. Nagy figyelmet szentel a Tisza és a Maros szabályozásának, bizonyítva, hogy nem a város vezetése a felelős az 1879. évi árvízi tragédiáért. Szemléletéből folyik, hogy könyvében elhalványul a parasztság, a mezőgazdaság történeti rajza. Ezt — bár Szeged kereső népességének még 1870-ben is a 34%-a, 1900-ban pedig a 41 %-a őstermelésből élt — nem tartotta fontosnak, vagy nem érezte eléggé előkelőnek. A hiányt SZŰCS MIHÁLY 1914-ben megjelent könyve pótolta agrárközgazdasági megközelítéssel. A várossal szerves egységet jelentő, vele együtt élő, hatalmas szegedi tanyavilágra a szegedi írók