Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25. (Szeged, 2008)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

ban is, az egyházi szertartásokon is, gondoskodtak vallásos és világi tárgyú szlovák nyelvű kiadványokról, szervezték az ifjúság és a felnőttek önművelésének vonzó lehetőségeit, támogató kapcsolatban álltak az egyesületekkel, olvasókörökkel. Jól képzett, számos esetben tudósi szinten álló, a közéleti és politikai szerepléstől sem tartózkodó csabai és szarvasi lelkészek és tanítók, az 1834 óta Szarvason működő evangélikus gimnázium jeles tanárai (akik 1860-tól tanítóképzést is indítottak), az 1855-ben indult és a századvégre teljes jogú békéscsabai gimnázium tanárai emelték föl a két mezővárost. Nagyon fontos volt ebben a tekintetben a „saját nevelésű", azaz nem bevándorolt értelmiség képzése. Ez a természetes kétnyelvűségben élő értelmiség a közigazgatásban is érvényesíteni tudta a szlovák nyelvhasználatot, mint a papok, tanítók utánpótlását is. Ezen az úton szaporodtak el a kétnyelvű mérnökök, orvosok, más értelmiségiek. Szarvas kulturális tekintetben a századforduló előtt nagyobb hagyományt, a középfokú oktatásban magasabb szintet képviselt. Az 1847-1856 között Szarvason működő Réthy-nyomda nem provinciális törekvéseket tükröző, de a helyi és környékbeli szerzőket felkaroló kiadványai, később a jó vidéki színvonalú csabai és szarvasi újságok mozdították elő a két város haladását. Békéscsabán a színház felépítése (1879) és a múzeumegyesület megalakítása (1899) a nagyobb, fejlettebb városok példájának követését jelzi. Az 1880-as évekre mindkét városban kiformálódott több hangadó és urbanizációs igényeket megfogalmazó csoport, amelyek a később megvalósított kommunális fejlesztések (pl. villanyvilágítás, vízvezeték, csatornázás, utcák nyári locsolása, fásítás, parképítés stb.) szükségességét beleplántálták a lakosság polgári életmódot folytató vagy arra vágyó rétegeibe. Vázlatos áttekintésünket a két város haladását visszafogó önkormányzati és közigazgatási viszonyok említésével zárjuk. Szarvas 1723-tól, Békéscsaba 1840-től viselte a mezővárosi címet, s élhetett a mezővárosi jogállás két előnyével: vásárokat tarthatott és a községekénél valamivel szélesebb önkormányzati lehetőségekhez jutott. A mezővárosi jogállásnak a települések egyes lakói számára külön haszna nem volt, a „haszon" a helyi tudat szférájában mutatkozhatott volna meg. A városi cím iránti igény Békés megyében nem volt olyan erős és magától értetődő, mint a Felvidéken vagy a Kunságban, a Hajdúságban és másutt. Ennek „köszönhető", hogy a kiegyezés utáni közigazgatási rendezés során, az 1871. évi törvény végrehajtásakor — három további megyebeli településsel együtt — Békéscsaba is, Szarvas is önként lemondott a városi jogállásról, megelégedett a nagyközségi státussal. A gazdagparaszti többségű, ilyen dolgokban különösen konzervatív képviselő testületek egyik településen sem vállalták a városi szervezettel járó, differenciáltabb közigazgatási apparátus költségeit. A döntés súlyos hátrányai később mutatkoztak meg: Békéscsaba a maga nagy lélekszámával és gazdasági fejlettségével a vármegyét széles jogkörrel képviselő főszolgabíró ellenőrzése alá került, ugyanúgy, mint egy háromezer lakosú falu. Szarvas esete ugyanez volt. Békés megyében egyedül Gyula tartotta meg a városi jogállást. Hosszú kötélhúzások után Csaba 1918-ban, Szarvas pedig majdnem száz esztendő múlva viselhette újra a városi címet. Áttekintésünkből talán hézagos voltában is kirajzolódott, hogy a magyar Alföld déli részének két szlovák lakosságú, szlovák tradíciójú mezővárosa a XIX. század végéig nagyobbrészt megőrizte addig kiformálódott nyelvi és kulturális jellemvonásait.